Leonard Bernstein, a világhírű karmester és televíziós sorozata révén világhírű pedagógus zeneszerzőként elsősorban a West Side Story révén vált ismertté. Bár számos más színpadi művet is komponált, eredeti filmzenét azonban, meglepő módon, csak egyetlen egyet: a West Side Story előtt három évvel, 1954-ben Elia Kazan On the Waterfront (A rakparton) című filmjének zenéjét. Később, 1957-ben, mint Bernstein legtöbb színpadi művéből, úgy a film zenei anyagából is koncerttermi előadásra szánt szimfonikus szvit született.
A Marlon Brando főszereplésével készült fekete-fehér film Elia Kazan legsikeresebb alkotása: 1955-ben nem kevesebb, mint nyolc Oscar-díjat, négy Golden Globe díjat és még számos más díjat kapott (a legjobb filmzenéért járó Oscarra Leonard Bernsteint is jelölték, de végül nem ő nyerte el). Az On the Waterfront a morális dráma és a gengszterfilm sajátos keveréke; témája a dokkmunkások szakszervezetébe beépült gengszterizmus. A történet valós tényeken, egy cikksorozaton alapul, amely a New York-i és New Jersey-i dokkokban dúló korrupciót leplezi le. A film cselekménye dióhéjban: az eredetileg tehetséges bokszolóként indult rakodómunkás, Terry Malloy a korrupt szakszervezeti főnöktől, Johnny Friendlytől olyan megbízást kap, amellyel akaratlanul egy gyilkosság részese lesz. Felébredő bűntudatát fokozza, hogy beleszeret a meggyilkolt férfi húgába, s ráébred, hogy a saját bátyja a főnök, Friendly ügyvédje és jobbkeze. Terry végül megszegi a hallgatás törvényét és tanúskodik a kongresszusi vizsgálóbizottság előtt. A kikötői társadalom ezért spicliként bánik vele, és Friendly alaposan összevereti az embereivel. De végül, elszántságát látva, a munkások is az ő oldalára állnak, és Friendlyt a rendőrség bilincsbe verve viszi el.
Bár a szimfonikus változat „szvit” címe többtételes kompozíciót sejtet, valójában Bernstein a filmzene különböző részleteiből egybefüggő művet szerkesztett. Ez a briliánsan hangszerelt, erőteljes zene a látvány nélkül is rendkívül hatásos és könnyen befogadható a koncertközönség számára. Teljesen egyértelmű például, hogy a rövid bevezető után felhangzó brutálisan vad, izgalmas ritmikájú ütős kíséretre épített anyag a nyers erőszak zenéje (mint tempóutasítása is jelzi: „Presto barbaro”), s a lírai középrész hárfával kísért fuvoladallamának jelentése felől sem lehet a hallgatónak sok kétsége. A bevezető kürtdallam a mű minden fontosabb formahatárán megjelenik, s belőle épül az apoteózis-szerű befejezés is.