Október végi tiszta lángok – ősbemutató

oratórikus emlékezés keletkezéséről és mondandójáról

 

Ahogyan közeledett az 1956-os Forradalom ötvenedik évfordulója, egyre inkább felelevenedett bennem ifjúkorom legfelkavaróbb élménye és ösztönösségem forrása, mely az idők folyamán történelemmé vált. Az írás kényszere vett rajtam erőt, annyira foglalkoztatott a magyar történelem e kivételes eseménye és aktualitása. Nem a “dátum szerinti aktualitása”, hanem sorsunk alakulásának “örök üzenete”!

 

Nagy Gáspár költővel és szerzőtársammal nem kellett közös koncepciót keresnünk – fél szavakból is megértettük és átéreztük egymás alkotói mondanivalóját. Örök hálával tartozom a sorsomnak, hogy “saját Cocteau-mra” lelhettem személyében, és több művet is együtt álmodhattuk meg. Megbeszéléseink után egy héttel, ezen vers ciklusa robbanásszerűen tömbökbe tömörült.

 

Az Október Végi Tiszta Lángokat kifejezetten Kocsis Zoltánnak dedikáltam, e tökéletes hallású muzsikusnak, aki a legbonyolultabb orkesztrális anyag rétegeit is az utolsó hangig “áthallja”.
Két teljes év feszült munkája kellett a 70 perces oratórium megírásához! Minden más csak az után jöhetett, ha ezt a “főművet” megírtam! Talán félreérthetőnek tűnik, de a művet mondanivalójánál fogva írtam és szántam “Főművemnek”!

 

A Lobbanó Láng, a Tűz, a Vér, a Láz, a Szív, az Álom szavak is érzékeltetik, mint drámai jelzők, e kivételes év hevületét, lelki meteorológiáját Nagy Gáspár soraiban! A kompozíció hét tételének pillérét a négy gyors tétel képezi, mely mellé lassabb és rövidebb tételek illeszkednek. Az egész darabnak a magját a Dies Irae tétel és a Lux Aeterna fináléja adja. A mű négyrészességét a “gyors és lassú” tételpárosok is tagolják: Requiem-Kyrie, Dies irae-Libera me, Sanctus, Agnus Dei-Lux Aeterna.

 

A mű egy látens Requiem, mely latin nyelvű formai keretezése ellenére 1956, sőt 1848 “megidéző” Poétikus-Emlékezése az oratórikus kettőskar közösségi szellemének jelenítő megrajzolásával!
A “zenei idézetek” mellett a tételek jellemzőit a költő poétikus soraival próbálom érzékeltetni.

 

No. 1: Requiem. A nyitótétel zenekari első ütemei “gondtalanságból” fokozatosan váltanak “a nem várt” történelmet író napok hangulatára, majd a Requiem a gyermekkóruson hangzik fel először. A tétel első magyar mondatába Petőfi-sor vegyül: “A lángok lobbanó szívéhez értem, mikor a   nagyszerű   halált megidéztem”. A folytatásban: “Október-vég – és nem akárhol, most is március idusa lángolt.” A tételzárás bibliai kifejezéssel él: “Szent suhancok” bátor tettei sokkolták a Világot, bámultak közel és távol, mert elszoktak már az ilyen csodáktól: hogy Dávid megint legyőzi Góliátot!”

 

No. 2: Kyrie. E tétel kamarazenekarrá válik. Csak négy fafúvó (altfuvola, angolkürt, basszusklarinét és kontrafagott) mellett dallamjátszó ütőhangszerek, hárfa, cseleszta és orgona társul a kettőskarhoz. A magyar nyelvű kórus így folytatja a biblikus hangot: “Láttad aztán mennyi kereszt állt itt, valaki mindig egy újabb nevet ráírt, s alattuk hány győztes vértanú Dávid kérdezte: talán egy Angyal járt itt?” Szertartásos misztérium jellemzi a tételt.

 

No. 3: A “Dies Irae” zenéjének tematikája vokálisan és instrumentálisan is a “Boldog asszony anyánk” egyházi himnikus népének zenei parafrázis-szerű átlényegítése, valójában ezzel próbáltam a “harag napját” szakrális-profán ötvözetbe vonni, s közben történelmi “áthallásait” is érzékeltetni. Persze az eredeti ének 4/4-es lüktetését igen felgyorsító ž-es kegyetlen, scherzo-szerű hajszoltsága végül kilép rejtettségéből: s a kóda kicsengésében megszólal szövegestül is az egyházi ének: “Magyarországról, édes hazánkról. Ne feledkezzél el szegény magyarokról.” Az “édes hazád” az egész tétel inspirációjaként nem saját ötletem volt, hanem a költemény tette kétségtelenné az “idézetet”!
“Ez volt akkor (azóta, most) a te édes hazád és ez a vérrel dúsan öntözött drága mostohád.” (Használtam én is a népének eredeti kifejezését: a “romlott hazád” többértelműségét.)

 

No. 4: A “Libera me” tétel kapcsolódik az előzőhöz. Ennek a záró része egy újabb Petőfi-kifejezéssel is él: “Testükön nem fújó-paripák vágtattak át, tankok gyalázták őket holtan!” Nem akartam, hogy csak pokolra szálljon a tétel. Telefonon a költőnek ezt elmondtam, s azonnal jött rögtönzött rímelő ajánlata: “de a lelkük már a csillagokban, az ég oltárán örökre ott van.” Élete utolsó hónapjában is készségesen segített.

 

No. 5: A “Sanctus” tétel kettőségét a “győzelmi mámor” mellett a “félni sem merő” gyermekkórus jelenítette meg “tragikus mennybemenetelével”, s Erkel Himnuszának Sanctus szövegű koloratúrás parafrázisa után az ezt követő “zenekari utójáték” keserédes “vértanúságot” jelképez. Ezt a “harcosoknak” (még az ellenségtől is) járó régi szokású, de itt elmaradt “v é g t i s z t e s s é g e t” igyekezett a zene jelképezni.

 

No. 6: Az “Agnus Dei” tétel idézeteként, egyik legszebb pentaton-népdalunk, az “Annyi bánat a szívemen, kétrét hajlott az egeken, ha még egyet hajlott volna, szívem kettéhasadt volna”. Bitonális-kánonnal próbáltam “adysan” a “magyar átok” fájdalmával szólni, mely a magyar szöveget követően az “Agnus Dei” latin nyelvén is búcsúzott a tétel elgondolkoztató verssorával: “temetetlen megtört testük fölött a jövő lélekharangja kondult.”

 

No. 7: A zárótétel: Lux Aeterna. Himnikus summázás. Két szabadon értelmezett kettősfúga “keretezi” a negyedórás tételt. A záró szakaszt idézem, benne Kodály Psalmus-téma idézete emlékeztetőül: “csak a holtak igazára hallgass!” – amit a záró sorok így követnek: “mert az október végi tiszta lángok szívébe égették a szabadságot!” A Finale 56 szellemi summázása!

 

A mű Nagy Gáspár költőért is szól! Versciklusa folytatása a Symphonia Ungarorum című, a millenniumra irt közös alkotásunknak, mely költői és zenedramaturgiai remeklését azóta is őrzi.

 

Szokolay Sándor