Oedipus Rex – opera-oratórium

Az Oedipus Rex a 20. század egyik legjelentősebb színpadi alkotása, műfaját tekintve (a szerző elnevezése szerint) „opera-oratórium”. 1926/27-ben keletkezett, bemutatója 1927 májusában volt a párizsi Sarah Bernhardt színházban. A zeneszerzőt már egy ideje foglalkoztatta egy nagyszabású kompozíció megírásának terve, valamely, a közönség számára jól ismert ókori témára, amelynek cselekményét szükségtelen elejétől a végéig megjeleníteni. „A játékot mint játékot mellőzni akartam. Úgy gondoltam, ezzel lepárlom a drámai lényeget és felszabadítom magam, hogy nagyobb figyelmet szentelhessek a tisztán zenei dramatizálásnak.” A dráma nyelvéül a latint választotta – megszentelt nyelv, amely „nem holt, de megkövült és így a vulgaritás minden kockázatától mentessé monumentalizálódott” – ugyanakkor jól szolgálta Stravinsky másik célját, a drámának a nézőktől való egyfajta elidegenítését is. Végül az Oedipus-téma mellett döntött, s szövegírónak Jean Cocteau-t kérte fel, akinek már komoly tapasztalatai voltak a görög tragédiák adaptálásában. A végső szövegváltozatot, amelynek kialakításában jelentősen közreműködött maga a komponista is, J. Daniélou abbé fordította latinra.
A két felvonásos opera szereplői: Oedipus király (tenor), Jocasta királynő (mezzoszoprán), Creon, Oedipus sógora (basszbariton), Teiresias, jós (basszus), Pásztor (tenor), Hírnök (basszbariton). Creon és a Hírnök szerepét alakíthatja ugyanaz az énekes. A dráma további fontos szereplője az ókori görög tragédiákban elengedhetetlen kórus (kétszólamú férfikar). Az egyes jelenetek között modern estélyi öltözékben fellépő narrátor idézi fel a történetet a közönség anyanyelvén. A színpadképet illetően Stravinskynak igen határozott elképzelései voltak: a kórus tagjai kámzsába burkolt arccal, egy sorban ülnek, s szólamukat kézirattekercsből éneklik. Az énekes szólisták különböző magasságú emelvényeken állnak, merev jelmezben és maszkban, csupán karjuk és fejük mozog, s csak akkor esik rájuk fény, amikor énekelnek. Csak a Hírnök, a Pásztor, valamint a narrátor jön be, illetve megy ki a színpadról, a többiek mindvégig egy helyben állnak.
A színpadkép statikusságát a zene intenzitása és helyenként izzóan drámai hevülete ellensúlyozza. Az Oedipus Stravinsky „neoklasszikus” alkotói korszakának darabja, amely mindenekelőtt Verdi és Händel stílusát idézi fel (az előbbi különösen Jocasta, az utóbbi Creon áriájában nyilvánvaló), de a zeneirodalomban tájékozott hallgató egy-egy motívum, ritmikai vagy hangszerelési effektus erejéig lépten-nyomon felfedezhet benne régi zenékre, sőt, a Hírnök és a Pásztor duettjében Stravinsky saját régebbi, „oroszos” korszakára való finom utalásokat. Bár a mű szimfonikus nagyzenekarra íródott, mindvégig a fúvóshangszerek dominálnak benne; mellettük fontos karakterizáló, színező szerepet kap a timpani, az ütőhangszerként kezelt zongora, valamint a Jocasta alakjához kapcsolódó hárfa.
Ezt a hallatlanul érdekes, komplex zenei anyagot Stravinsky világos formai tagolással és az egész művet behálózó tematikus illetve karakterbeli megfelelésekkel fogta össze. A két felvonás három-három jelenetre tagolódik; az egyes jelenetekben áriák, együttesek és kórusok váltják egymást. A legszembetűnőbb megfelelés a mű egészét keretezi: az 1. felvonás nyitó- és a 2. felvonás zárókórusa azonos zenei anyagra épül. Ugyanakkor a két felvonás eredeti módon kapcsolódik össze: Jocasta már az első felvonás végén „bevonul”, őt üdvözli a „Gloria” kórus, s a második felvonás ugyanezzel a „Gloria” kórussal kezdődik – a történet tehát ott folytatódik, ahol abbamaradt.