Oboaverseny C-dúr, K. 314

Wolfgang Amadeus Mozart (1756‒1791) teljes zenekari komponista-munkássága során különleges érzékenységgel kezelte a fúvósok csoportját. Szíves-örömest komponált számukra versenyműveket is: fagottra, oboára, kürtre, majd élete végén klarinétra, valamint ‒ csekély lelkesedéssel téve ugyan eleget a megrendelésnek ‒ fuvolára. Jellemző ebből a szempontból, hogy D-dúr fuvolaversenye (K. 314 / K. 285d) az azonos jegyzékszámú C-dúr oboaverseny átirataként látott napvilágot (mannheimi tartózkodása során, 1778 elején). Az eredeti oboaverseny az előző év terméséhez tartozik: Salzburgban keletkezett az udvari együttes új tagja, a Bergamóból odaérkezett Giuseppe Ferlendis számára. Később viszont elkallódott, s kéziratára csak 1920-ban találták rá; azóta az oboa szólórepertoárjának egyik legfontosabb darabja lett (ahogy D-dúrba transzponált verziója is hasonló szerepet tölt be a fuvolairodalomban). Háromtételes szerkezetével a megszokott gyors‒lassú‒gyors elrendezést követi, s az alaphangnembeli szélsők F-dúr lassútételt kereteznek:

I. Allegro aperto;

II. Adagio non troppo;

III. Rondo: Allegretto.

A zenekar összeállítása is a kor általános mintái szerinti ‒ a szólóhangszer mellett további két oboát, két kürtöt, valamint vonósokat magában foglalóan ‒, s a hangszerelés könnyed és áttetsző.  Mozart egyetlen elkészült oboaversenyének zenei világa még sok tekintetben az 1775 körüli hegedűversenyekéhez áll közel, így a gáláns stílus könnyed és választékos kifejezésmódja uralja. (Ránk maradt egy másik, tervezett Mozart-oboaverseny töredéke is: F-dúr nyitótétel-kezdemény, K. 293 / K. 416f.)

Az egykorú versenymű-irodalomra jellemző módon a C-dúr oboaverseny szonátaszerkezetű nyitótétele is kettős expozícióval indul: főbb zenei gondolatainak bemutatása először az alaphangnemben megy végbe a teljes apparátuson, majd a formarész második felében a szólóhangszer kerül a tematikus anyag továbbalakításának középpontjába. Így a lendületes, energikus kezdőtéma anyagát mindjárt annak második megszólalásakor széles gesztusú, magasba szárnyaló dallamívvel gazdagítja a szólóoboa. A tétel hangnemrendje szokványosnak és egyszerűnek mondható: az expozíció második szakasza G-dúrba modulál, a középső tételszakasz nem hoz magával különösebb tonalitásbeli meglepetést, s a visszatérés az alaphangnemben zajlik le. Gáláns társalgási hangjának megfelelően nélkülözi a drámai kontrasztokat a kezdőtétel ‒ de ugyanúgy a mű egésze is.

Mondják, hogy Mozart még akkor is latens operát írt, amikor hangszeres zenét komponált, s operaszerű elemek a C-dúr oboaversenyben is bőséggel vannak jelen. A poétikusan áradó lassútétel ‒ melyet szinte „végigénekel” a szólóhangszer ‒ érzelmes áriára emlékeztet, míg a rondó-finálé játékos dallamfordulatai a Szöktetés a szerájból zenéjét előlegezik (különösen Blonde áriáját a II. felvonásból: „Welche Wonne, welche Lust…”).