Oberon – nyitány

Carl Maria Weber 1826. március 3-án indult Calais-ból Anglia felé, hogy legújabb operája, az Oberon bemutatóját előkészítse. A műfaj szabályainak megfelelően (bár természetesen már alaposan végiggondolt, de) még korántsem kész partitúrával érkezett a Covent Gardenbe: számos fontos részletkérdésről csak az egyes szerepeket alakító énekesek hangjának megismerése után dönthetett. Talán mert témáit az opera más számaiból kölcsönözte, utolsóként a nyitányt fejezte be, április 9-én, alig néhány nappal a 12-i bemutató előtt.

A témakölcsönzések ellenére a nyitány hagyományos szonátaformát követ. A lassú bevezetést indító kürtszó és az Adagio sostenuto ed il tutto pianissimo possibile utasítás máris mintha Oberon tündérvilágába vezetne bennünket, s hamarosan valóban a királyi udvar bevonulási indulójának szinte álomszerűen hozzánk szűrődő hangjait halljuk. A gyors főrész rakétaként magasba törő főtémájában a későbbi kvartettre ismerhetünk, a klarinét (váratlan elnyugvást követően megszólaló) melléktémája pedig Hüon szerelmes áriájának középrészét idézi. Végül a zárótéma – Hüon párja, Rezia, nevezetes “Óceánáriája” nyomán – mintha a főtéma hangulatához térne vissza, bár visszafogottabb dinamikával.

Kevés lendületesebb, felszabadultabb zenét ismerünk az Oberon nyitányánál. Weber maga azonban alig több, mint másfél hónappal élte túl az opera bemutatóját: egy nappal tervezett hazaindulása előtt, június 5-én, még Londonban érte a halál. S mivel tüdőbaja az angliai klíma alatt váratlanul súlyosbodott, az Oberon utolsó számainak komponálásakor már alighanem a legrosszabbra készülhetett: “Egyáltalában nem vagyok már e világra való!” – olvashatjuk naplójában március 12-én. Romantikus magyarázói szerint talán ebben rejlik az Oberon éteri tündérzenéinek titka.