Obermann völgye

Kocsis Zoltán valóságos zenekari szvitet állított össze Liszt-zongoraművekből, Liszt szellemében járva el, aki maga is nagyszámú átdolgozást készített más szerzők kompozícióiból.  Liszthez hasonlóan, aki gyakran kevéssé ismert művekre hívta fel a figyelmet átirataival, Kocsis is többnyire a Liszt-életmű rejtettebb zugait kutatta, gondosan ügyelve a téma- és hangulatbeli kontrasztokra, az ünnepélyes bevezető indulótól a gyors táncfináléig.

Az Obermann völgye kétségtelenül a legismertebb a jelen „szvit” tételei közül.  Itt nem indulóról vagy táncról van szó, hanem nagyszabású, drámai tablóról, a liszti programzene egyik legkorábbi és különösen szívbemarkoló példájáról. Étienne Pivert de Senancour (1770-1843) 1804-ben jelentette meg Oberman (a későbbi kiadásokban Obermann) c. regényét.  A címszereplő igazi byroni hős, aki évekkel megelőzve Manfrédet és Childe Haroldot, hozzájuk hasonlóan az istenített természettel azonosulva keres gyógyírt lelki sebeire.  Senancour éveket töltött Svájcban, és az Alpok élménye erősen hatott a levélformában írt regényre.  Liszt a kottában két Senancour- és egy Byron-idézetettel jelezte a mű programját:

Mit akarok én? ki vagyok? mit kérjek a természettől?…Az okok mind rejtelmesek, a célok mind csalókák; minden forma változik, minden pillanat elmúlik…Csak azért érzek, csak azért létezem, hogy elemésszem magam vágyaimban, melyeken úrrá lenni nem tudok…a káprázatos világ kísértéseinek kelyhét fenékig ürítem, de végül letaglóznak az érzéki csalódások.

 Hiú éveink kimondhatatlan érzékenysége, bája és kínszenvedése; egy örökké kétségbeejtő és örökké megközelíthetetlen természet átható tudata—mindent betöltő szenvedély, mindenre kiterjedő bölcsesség, önmegadás az érzékiségnek—mindazt a hiányt, mindazt a mély csalódást, amit halandó szív magába fogadhat, én átéltem, átéreztem ezen az emlékezetes éjszakán.  Egy komor lépéssel közelebb kerültem az elgyengülés korához; egyetlen éjszakán tíz évet öregedtem.

 Senancour

 Ha mindazt formába önthetném és elmondhatnám, ami lényemben rejlik—ha ki tudnám fejezni gondolataimat és mindazt a lelket, szívet, szellemet, szenvedélyt, érzést, erőset és gyengét, amelyet valaha kerestem és most is keresek, hordozok magamban, tudok, érzek és átélek—ha mindezt egyetlen szóban összefoglalhatnám, az a szó nem lehetne más, mint: Villám.  De nem lehet; s így némán élek és halok, hangtalan gondolataim mint kard a hüvelyben.

 Byron:  Childe Harold

 Az Obermann völgye első változata az 1830-as évekre megy vissza, és 1842-ben jelent meg nyomtatásban az Album d’un voyageur („Egy utazó naplója”) részeként.  Később, Weimarban való letelepedése után Liszt teljesen átírta a darabot; bár a technikai igények nem csökkentek, a hangsúly a virtuozitásról a drámai kifejezésre tevődött át, és az ugyanezidőtájt keletkezett szimfonikus költeményekhez hasonlóan a motívumok karakterének átalakítása került az előtérbe.  Így a basszusregiszterben megszólaló espressivo nyitódallam a recitativo-szakaszban  átforrósodik, majd egyre élénkebb és erőteljesebb formában siet a megdöbbentő végkifejlet felé.

Ebben a formában jelent meg az Obermann völgye a Vándorévek első (svájci) kötetében 1855-ben.  Liszt különösen fontosnak érezte ezt a darabot, ami abból is látszik, hogy amikor Eduard Lassen 1880 körül átirta zongoratrióra, Liszt új bevezetést írt hozzá, sőt maga is készített nem is egy, hanem mindjárt két trióváltozatot, Lassen munkája által inspirálva.