A fiatal Robert Schumann (1810‒1856) zeneszerzői fejlődését egy-egy műfaj vagy műcsoport lázas kibontakoztatása jellemezte: huszonévesen főként zongoraművek kerültek ki tolla alól, 1840 a dalok éve lett; a következő esztendő a szimfonikus alkotások, majd 1842 a kamarazene különféle „csokrait” hozta magával. Így miután a pályatárs és barát F. Mendelssohn-Bartholdy elvezényelte az I. („Tavaszi”) szimfóniát 1841 tavaszán, Schumann a sikeren fölbuzdulva rögvest újabb zenekari művek írásába fogott. Ekkor keletkezett három jelentős opusának korai változata: a IV. szimfóniáé, a Zongoraversenyé, valamint a Nyitány, Scherzo és Finálé címmel egybefűzött daraboké. Utóbbi sajátos, háromtételes ciklus lett (Op. 52), amelyet eredetileg szvitnek, II. szimfóniának és Sinfoniettának is nevezett a szerző. Ősbemutatójára a véglegesült Nyitány, Scherzo és Finálé címmel, Lipcsében került sor (1841. december 6.); 1845-ben átdolgozta a zárótételt a komponista, majd 1854-ben szólózongorára is átírta a művet.

Visszautalva ezzel a korai címadásokra, távolabbról tényleg egy lassútétel nélküli szimfónia benyomását keltheti a ciklus. Szimfóniaszerű benne az egyes tételek tematikus kapcsolata, nem szimfóniaszerű ellenben a kezdőtétel szerkezeti súlytalansága, koncert- / operanyitány jellege. Lassú bevezetővel, e-mollban indul a mű (Andante con moto), majd egyszerűsített (feldolgozási szakasz nélküli) szonátaformaként folytatódik E-dúrban (Allegro). Élénk, szellemes muzsika a Nyitány, ahogyan a második tétel is, melynek táncos-könnyed alaptémája a barokk forlana típusához visz közel (Scherzo vivo: cisz-moll, Desz-dúr Trio középszakasszal). A tételvégi codában fölidézésre kerülnek az addigi gondolatok, a Scherzo melódiái mellett ideértve a Nyitány zenei anyagát is. Többé-kevésbé hagyományos szonátaformájú a Finálé (Allegro molto vivace: E-dúr). Szövete a két megelőző tételnél erőteljesebben polifon természetű: mindjárt a főtéma-szakasz fugatóként indul. A befejezés során himnikus korállá fejleszti Schumann a főtéma melódiáit.