Kodály első érett, felnőttkori kompozíciója, az 1906 augusztusában és szeptemberében komponált Nyári este zenekarra íródott. A kompozíció élettörténete mindazonáltal egyedülálló a zeneszerző pályáján. Diplomamunkának készült, és első alkalommal 1906. október 22-én mutatták be Budapesten, ezt követően azonban mindössze kétszer hangzott fel újból, s ezután Kodály íróasztalfiókjába rejtette, mint oly sok más, a zeneakadémiai időkben keletkezett darabját. 1928-ban azonban Arturo Toscanini, aki épp ekkor mutatta be a milanói Scalában Kodály oratorikus művét, a Psalmus hungaricust, felkérte a zeneszerzőt egy zenekari mű megírására. Kodály akkor nem vállalkozott arra, hogy új művet komponáljon, ám elővette és átdolgozta ifjúkori alkotását. A nyomtatásban megjelent kispartitúra előszavában magyarázatot adott arra is, mi késztette e szokatlan megoldásra: „Időnkint, ha szemügyre vesszük végzett munkánkat, mindenkinél élesebben látjuk a hibát, a gyengeséget. Érezzük: ez ma jobban sikerülne, csak lehetne még egyszer megcsinálni. […] Ha most sikerült volna helyreütnöm, amit feleannyi idős koromban elhibáztam, azt egy nagy mesternek köszönném. Az ő példája és munkára szólító szava rázta fel újra bennem azt a felelősségérzetet, azt az örök elégedetlenséget, amely szeretne mindent elülről kezdeni.” Hálája jeléül Toscanininek ajánlotta a régi-új kompozíciót.

Kodály megőrizte a mű egyszerű, A-B-A szerkezetet követő formai körvonalait, nem változtatott a kiszenekari letéten (vonóskar, fafúvósok és két kürt), továbbá nem nyúlt hozzá a harmóniailag inkább konzervatív, a tonalitáshoz erősen kötődő összhangzáshoz. Inkább arra helyezett súlyt, hogy a darabban megjelenő népzenei elemeket erőteljesebben kidomborítsa. Már a korábbi változat is tanúskodott a pályakezdő zeneszerző és népzenekutató első, 1905-ös gyűjtőútjának élményeiről, amennyiben számos pentaton fordulat csendül fel benne, ám Kodály az új magyar zene eszményét – vagyis népzene és műzene művészi egymásra találásának gondolatát – ez idő tájt még nem formulázta meg. A Nyári este komponálását követően kerített sort a zeneszerző a későbbiek szempontjából meghatározó berlini és párizsi tanulmányútjára, amelynek során megismerkedett Claude Debussy zenéjével, és népzenei tapasztalatai – így például a pentatónia jelentőségének felismerése is – csak évek múltán tudatosultak benne.