1. Villanella; 2. A rózsa lelke; 3. A lagúnákon; 4. Távollét; 5. A temetőben – Holdfény; 6. Az ismeretlen sziget

A hat dalt Berlioz 1838 és 1841 között komponálta, a verseket Théophile Gautier írta. A ciklus címe Berlioztól származik, talán Donizetti népszerű Posilippói nyári éjszakák dalsorozata, vagy egy Musset-kötet (Les Nuits – Az éjszakák), esetleg a Szentivánéji álom francia címe (Songe d'une nuit d'été) ihlette. Az eredetileg zongorakíséretes dalokat 1843 és 1856 között írta át zenekarra. A Nyári éjszakák dalai nem feltétlenül alkotnak zárt ciklust. Berlioz különböző hangfajú (bariton, tenor, alt vagy mezzoszoprán) énekesekre képzelte el, s a zongorakíséretes sorozat tervszerűnek ható hangnemi építkezése a hangszerelés során fellazult.

A Villanella strófikus szerkezetű, egyszerű, üde, tavaszi dal, feketerigóval, rejtőzködő nyúllal, forrásvízzel szomját oltó szarvassal, és egy szerelmespárral, akik szamócával telerakott kosárral indulnak vissza a városba.

A rózsa lelke egy összetett költői kép álmodozó, vallomásszerű zenei kibontása. A rózsa egy estére emlékeztet, egy bálra, ahol a tánc forgatagából kiemelkedik a ruháján rózsát viselő kedves portréja: „Emeld fel lezárt szemhéjadat, amit szűzi álom érint finoman / A rózsa lelke vagyok, a rózsáé, amit tegnap viseltél a bálon.”

Gautier elhunyt szerelmére emlékezik A lagúnákon című dal, melynek alaphangulatát a sirató deklamáló pátosza és a zenekar sötéten hullámzó kísérete határozza meg. Ebből az érzésvilágból próbál meg újra és újra kiemelkedni a dal, de a refrén („Mily keserű a sorsom! Szerelem nélkül tengerre szállni, Ó!”) mindannyiszor megtöri ezt az emelkedést.

A Távollét a magánnyal, az elmúlással való szembenézés melankolikus kifejezése. „Mint napfény nélkül a virág, távol cinóbervörös mosolyoktól életem virága becsukódott…” – mondja a refrén, utolsó elhangzásakor pedig már csak „fél hangon és kimerülten” (sotto voce ed estinto).

A temetőben – alcíme: Holdfény – kísérteties hangulatú dal. A sírhantokat opálosan megvilágítja a lombokon átszűrődő hold fénye, a sírból fehér fátylú árny lép ki, karjában az elhunyttal, a sírdombon galamb énekel… „Bájos és végzetes dal.”
 Az utolsó dal, Az ismeretlen sziget meseszerű káprázat, álom- és tündérzene, melynek hangulata, színei majd csak Debussy és Ravel művészetében találnak folytatásra.