Névnapi nyitány, op. 115

Ludwig van Beethoven (1770–1827) Névnapi nyitánya (Overtüre zur Namensfeier, C-dúr, op.115) a szerző egyetlen koncertnyitánya, azaz nem része nagyobb színpadi alkotásnak. Az egyik kéziraton ez áll: „Nyitány bármilyen alkalomra, koncert használatra”. A mű 1814-15-ben készült el, abban az időszakban, amely talán a legtöbb elismerést hozta a komponistának, nem csak a nagyközönség, hanem személyesen több királyi felség részéről is. A napóleoni háborúkat lezáró Bécsi Kongresszus kitűnő lehetőséget kínált Beethoven számára is, hogy alkalmi darabokkal szerezzen népszerűséget és anyagi megbecsülést. Ezzel összefüggésben született a C-dúr nyitány is, de előzményei jóval korábbra vezethetők vissza. Már 1809-ből maradtak fenn vázlatai, amelyeket Beethoven két évvel később valószínűleg az István király vagy az Athén romjai kísérőzenékhez akart felhasználni. Majd 1912-ben az eredeti Esz-dúrból C-dúrba transzponálta, és Schiller Örömódájának (An die Freude) kantátaszerű megzenésítéséhez szánta bevezetőként. De ezt az ötletet is elvetette, és a költemény végül a 9. szimfónia zárótételében szólalt meg, egészen más zenei motívumokkal.
Közben, 1814 őszén, újabb alkalom kínálkozott a nyitány befejezésére: Ferenc császár október 4-i névnapját a Fidelio előadásával ünnepelték, előtte bevezetésként szólalhatott volna meg a C-dúr nyitány. A hónap első napján Beethoven oda is írta a partitúrára: „császárunk névnapjának estéjére”. De mivel a zenekarnak – más elfoglaltságai miatt – már amúgy sem lett volna ideje megtanulni a darabot, azt a szerző félretette, és csak 1815 márciusában öntötte végleges formába.
Az ősbemutatóra az év Karácsonyán, december 25-én került sor a bécsi Hofburg báltermében, egy kórház javára rendezett hangversenyen. Két másik Beethoven-mű, a Die Meeresstille Goethe-megzenésítéssel és a Krisztus az Olajfák hegyén oratóriummal együtt adták elő. A Névnapi nyitány elnevezés utólagos, a szerző az 1825-ös első kiadásban is egyszerűen csak Nagy C-dúr nyitányként („Grosse Ouverture in C dur”) jelentette meg, Antoni Henryk Radziwiłł lengyel hercegnek szóló ajánlással. 1818-ban egy alkalommal a La chasse, azaz Vadászat címmel játszották, és a párizsi kiadás címlapján is ez olvasható. Utóbbit a főrész 6/8-os metruma indokolja, ami gyors tempóban gyakran kapcsolódik a vadászat tematikájához. A darab konvencionális felépítésű: az ünnepélyes, pontozott ritmusokkal tarkított, indulószerű bevezetést (Maestoso) szonáta formában íródott, kontrapunktikusan élénkített gyors rész követi (Allegro assai vivace). A főtéma halkan és fokozatosan erősödve indul, hogy annál nagyobb legyen a kirobbanó erejű, hol humoros, hol bombasztikusan harsány forte szakaszok hatása. Bár tematikai rokonság nélkül, de világosan érződik a műben Schiller ódájának örömteli hangulata. (Gombos László)