Anatolij Ljadov (1855–1914) az orosz zenetörténet egyik legkülönösebb figurája. A miniatűrök mestere: nagyobb lélegzetű művet (operát, oratóriumot, szimfóniát vagy akár zongoraszonátát) sosem komponált, és két balett-kísérlete is töredék maradt. Szentpéterváron született, zenész-családban (édesapja a Marinszkij Színház karmestere volt), s itt végezte a konzervatóriumot is, sok más kortársához hasonlóan Rimszkij-Korszakov zeneszerzés-osztályában. 1873-ban Muszorgszkij „új, félreismerhetetlen, eredeti és orosz ifjú tehetség”-nek nevezte.  Később tanárként tért vissza a konzervatóriumba, s egyre gyakrabban vezényelt – többek között Szkrjabin első két szimfóniáját is dirigálta – ám visszahúzódóan élt, és kerülte a társasági alkalmakat (jellemző volt rá, hogy gyakran még a saját műveinek bemutatójára, illetve a tiszteletére rendezett ünnepségekre sem ment el). Mindössze kétszer járt külföldön: 1889-ben a párizsi világkiállításon, ahol két művének előadását hallgatta meg, illetve 1910-ben Németországban, kiadókkal tárgyalni. A komponálásra, kivételes tehetsége ellenére csak rendszertelenül és rövid ideig szánta rá magát, ebben legendás lustasága mellett szerepet játszhatott túlzott önkritikussága, illetve a hagyományos nagyformákkal szembeni idegenkedése is. Ő volt az, aki olyan sokáig hezitált az Orosz Balett vezetőjének, Gyagilevnek a felkérésén a Tűzmadár megkomponálására, hogy végül Stravinskyt bízták meg a munka elvégzésével. (Így tulajdonképpen neki köszönhető, hogy Stravinsky kapcsolatba került az orosz balettel, s bemutatkozhatott Párizsban…) 1914-ben, az I. világháború kitörése után nem sokkal halt meg.

            Ljadov briliáns hangszerelő volt, igen jó karakterizáló készséggel; legnépszerűbb zenekari művei (Baba Jaga, Kikimora, Az elvarázsolt tó) orosz népmeséken alapulnak. Utolsó zenekari darabja, a halálának évében komponált Nénie („Gyászének”) időtartama kevesebb, mint négy perc. Zenekara csak fafúvókból, négy kürtből és vonósokból áll, a dinamika szinte végig piano és pianissimo. A Ljadovra jellemző statikus formálás itt a sirató-karakter legadekvátabb kifejezőjévé válik: a kromatikus menetekben összefonódó, imbolygó, egymást kiegészítő szólamokból, dallamfoszlányokból, s a merészen szabad harmóniafűzésből sajátosan lebegő hangzás keletkezik, amely az első pillanatban rabul ejti a hallgatót. Az első 22 ütem zenei anyaga szinte változatlanul ismétlődik meg egy kvarttal följebb, s azután az eredeti magasságra visszataláló második ismétlés már csak jelzésszerű; ez a finoman hangszerelt, áttetsző zene a hegedűk felfelé törekvő, földöntúli boldogságot álmodó A-dúr akkordjaival cseng ki.