A Német requiem keletkezésének indítékát különböző kutatók különböző helyeken keresték: volt, aki úgy vélte, hogy a mű Robert Schumannt, a nagy barátot és tanítómestert gyászolja, mások szerint Brahms édesanyja halálakor írta a művet. Mindkét vélemény tartalmaz részigazságokat. A kompozíció egyes részei, tervei valóban 1856-ra, Schumann halálának évére mennek vissza, és tény, hogy a legutoljára komponált V. tételben valóban anyja halálára emlékezett a mester.

A Német requiem a hagyományőrzésnek talán legszebb példája Brahms oeuvre-jében. Ez a hagyomány pedig Brahms esetében mindig a német hagyomány: a Requiemben a német barokk első és utolsó nagymesteréé, Schützé és Baché. Ez egyben egyet jelent a német protestáns egyházi zene hagyományával is.

Brahms maga állította össze művei textusát a Szentírás különböző könyveiből. Felhasználta a zsoltárokat, evangéliumokat, az apostolok leveleit, prófétai könyveket, sőt, két esetben a Biblia úgynevezett apokrif, tehát nem a kodifikált törzsszöveghez tartozó részeit is. Mindezekből olyan szöveg állt elő, amelyet a Requiem egy méltatója joggal nevezett inkább prédikációnak, mint requiemnek.

A hét tétel gyönyörű logikával és filozofikus emelkedettséggel foglalja össze az ember gondolatait a halálról. Természetesen a hit alapján állva, de – akárcsak Beethoven Missa Solemnise – mindenféle felekezeti kötöttségtől mentesen. Az első tétel a vigasszal kezdi, csak aztán kerül sor a gondolatra: minden mulandó. A harmadik tétel az élet célját próbálja megkeresni a látszólagos értelmetlenségben. A lélek vágyódik az Úr után és az Úrban találja meg vigaszát is. Ilyen megvilágításban a földi élet valóban átmeneti állomás csak, és a halál nem arathat diadalt. Boldogok tehát a holtak. A kicsengés, amely a műnek tulajdonképpeni általános emberi érvényét és felekezetek fölöttiségét, humanizmusát adja, az utolsó sor, a János jelenéseiből való idézet: „Megnyugosznak az ő fáradtságuktól és az ő cselekedeteik követik őket.” Azaz, az embert munkája, művei teszik halhatatlanná.