Négy zenekari darab, op. 12. Sz. 51, BB 64

I. Preludio – Moderato II. Scherzo – Allegro III. Intermezzo – Moderato IV. Marcia funebre – Maestoso

Bartók Béla Négy zenekari darabja a 12-es opus-számot viseli, vagyis az op. 11-es Kékszakállú, és az op. 13-as Fából faragott királyfi között keletkezett. A komponálás első fázisában (1912-ben) azonban a zeneszerző nem fejezte be a művet: a hangszerelést egyelőre csak vázlatosan jegyezte fel, önmaga számára. A tízes évek előadói és zeneszerzői visszavonultságában Bartók nem is vette elő újra a kompozíciót (“komponálni csak mint magánember szoktam, csupán családi használatra” – mondogatta ekkortájt keserűen), s végül csak 1921 nyarán – új kiadója, a bécsi Universal biztatására – készítette el a teljes partitúrát. A művet a következő esztendőben, Dohnányi Ernő vezényletével mutatták be a Budapesti Filharmonikusok.
Bartók néhány megnyilatkozásából úgy sejthetjük, a Négy zenekari darab első kettője, a Preludio és a Scherzo, a teljes cikluson belül is szorosabban összetartozó párt alkot. Ezt támasztja alá az is, hogy míg előbbi a Két kép (op. 10) első, “Virágzás” tételével mutat rokonságot (“zenei eszközökkel festett plein air tabló” – mondja róla Lampert Vera), utóbbi a Két arckép (op. 5) másodikjának torzalakját idézi fel – csak talán még félelmetesebben. A harmadik tétel, az Intermezzo, mintha már a Concerto “megszakított közjátékát” előlegezné a főrész nyugodt siciliano-ritmikájával éles kontrasztot adó középső szakaszával, majd a ciklust – diadalmas finálé helyett – fájdalmas Marcia funebre zárja.