Négy utolsó ének

Tavasz – Szeptember – Lefekvéskor – Alkonyfényben
A ciklus címe nem a zeneszerzőtől származik. Az sem egészen bizonyos, az idős komponista valóban ciklussá óhajtotta-e összefogni a 84 évesen komponált dalokat. Tény, 1948. derekán, sok keserű csalódás után némiképp új erőre kapva nagy kedvvel alkotta egyiket a másik után. Először (még májusban) az Alkonyfényben készült el, Joseph von Eichendordff versére, majd az 1946-ban Nobel díjjal kitüntetett Hermann Hesse verseire írott Tavasz, Lefekvéskor s végül a (véletlenül épp szeptemberben) a Szeptember partitúrájára tett a szerző pontot. A koncertgyakorlatban végül nem ez a sorrend honosodott meg: amikor néhány hónappal Strauss halála után Kirsten Flagstadt először énekelte a dalokat (Furthwängler vezényelte a Londoni Filharmonikusokat), az Eichendorff-költemény megzenésítését szólaltatta meg utolsóként. Mindeneklőtt az utolsó sor indokolta ezt a sorrendcserét. Az Alkonyfényben ugyanis költői kérdéssel zárul — ezután bármiféle folytatás banálisan hatna. Csak a zenekar válaszolhat az énekes szavaira, röviden, messziről, a magasból, szelíden, megnyugtatóan. Halálról szól a többi darab is, mégha szó szerint ezt nem is mondja ki a másik három vers szövege. Még a tavaszi kép is az elmúlást juttatja az öreg Strauss eszébe. A sokat megélt komponista számára a halál nem utolsó ítélet és nem szenvedés, amit aztán drámai kontrasztként a “megdicsőülés” követhet. Ezek a romantikus képzetek már messzire tűntek. A békét, feloldást hozó halál zenéje mégis minden ízében romantikus. Fiatalkora zenei nyelvét beszéli Strauss továbbra is, csakhogy minden szélsőség, hatásvadászat nélkül, az öregkor bölcsességével. Pasztell-színű, gyakran magas regiszterű, légiesen lebegő muzsika a négy utolsó éneké. Szinte hihetetlen, hogy három esztendővel Bartók és Webern halála után született, abban az időben, amikor John Cage preparált-zongora darabjait írta, amikor Párizsban az elektronikus zenével kísérleteztek vállakozó szellemű ifjak.

Hesse: Tavasz
Kriptahomályon az álom
nyugodni nem hagyott:
kék szellőd járt a fákon,
illatod és madárdalod.

Nyílt titok ma a lényed,
ékes ragyogása:
ünnepe drága fénynek,
szemem csodája.

És hívedet megismered,
híved csábítgatod,
és tagjaimon végigbizsereg:
itt vagy s boldog vagyok.


Szeptember

Gyász ül a kerten,
surran a szirmon a hűvös eső.
Remeg a csendben:
tudja a nyár, a vége jő.

Levélre levél aranyat
hullat a magas akácról.
Nyár-mosoly döbben fonnyatag,
a kert: álom a pusztulásról.

Rózsáknál elálldogál
a nyugtot váró évszak.
Szeme fénye: apály
pillái elalélnak.


Lefekvéskor

Elfárasztott, ím, a nap,
szívem nyugszik halk örömmel,
bágyadt gyermekként fogad
éji csillagfényt özönnel.

Dolgaid elhagyd, kezem,
felejts, elmém, minden eszmét,
érzékeim – csöndesen:
én itt már csak szenderegnék.

És a lélek szabadon
hadd lebegjen, őrizetlen:
várd őt, varázs-vadon,
ezer új életre leljen.


Eichendorff: Alkonyfényben

Jártunk mi rosszban-jóban,
fogtuk egymás kezét,
pihenjünk most, valóban,
csend honol szerteszét.

A völgyek elnyugosznak,
alkonyhomályon át
illatálmos magasnak
még két pacsirta vág.

Hagyd rájuk a csapongást,
vár ránk a nyugalom:
jöjj, el ne vétsük egymást
ég-föld magányokon.

Tandori Dezső műfordítása