Négy utolsó ének

1945 után Richard Strauss kedélye lassan oldódni kezdett a háború okozta letargikus és kétségbeesett állapotból. 1947 végén Svájcba utazott, ahol szanatóriumban kezelték. Vállalkozott még egy angliai útra is, amelytől tartott ugyan, de óriási sikere volt.

Talán ezeknek a jó hatású előzményeknek köszönhető, hogy Strauss ismét kompozíciós munkába fogott, és rövid idő alatt négy zenekari dalt vetett papírra. Az Alkonyi fényben című, Joseph von Eichendorfftól származó verssel kezdte. Néhány hónappal később hasonló zenei hangulatú dalokkal folytatta. Hermann Hesse három verse ihlette meg fantáziáját: a Tavasz, a Szeptember és a Nyugovóra térve. Mind a négy dal az elmúlás témáját dolgozza föl, a legszebb, legemelkedettebb stílusban. A zene igen magas hangfekvésekkel, félbemaradó, semmibe foszló dallamtöredékekkel, az éles kontúrok, a rajzosság kerülésével, a színek egymásba olvadásával kelti a homályosuló tekintet, a távolodó világ érzését. Nem tudjuk, nem tudhatjuk már, honnan szól hozzánk a költő. Az innenső oldalról, vagy odaátról, a túlvilágból?

A szerző sohasem szánta ciklusnak e négy dalt, Wilhelm Furtwängler foglalta egybe őket. De feltehető, hogy nem lett volna idegen ez a koncepció Strauss szándékától, még akkor sem, ha az időrendben először keletkezett Alkony lett a lezáró dal. Strauss nem érhette meg dalainak előadását, Furtwängler 1950 májusában mutatta be a ciklust a Londoni Filharmonikus Zenekarral.