Négy templomi szonáta C-dúr K. 336 F-dúr K. 244 G-dúr K. 274 C-dúr K. 329

A. Mozart 1772 és 1780 között tizenhét rövid, egytételes darabot komponált a salzburgi dóm számára, melyeket a misék keretében adtak elő. Ezek a ma „templomi szonáták”-ként ismert, a szerző által egyszerűen csak „szonátá”-nak nevezett művek valószínűleg a Szentlecke (Pál apostol valamelyik levelének részlete) és az Evangélium között hangzottak el (a zeneszerző egyik levelében „Sonate all’epistola”-ként említi őket). Szűkre szabott terjedelmüket a liturgikus funkció határozta meg: a salzburgi dómban a kórus illetve hangszerek közreműködésével megszólaltatott misetételek össz-játékideje nem lehetett több háromnegyed óránál. A darabok mindegyike szonáta-formában íródott, s előadó-apparátusuk is hasonló: az osztrák-délnémet egyházzenei gyakorlatban szokásos, a brácsát nélkülöző vonóskar és orgona, 1776-tól kezdve néhány szonátában fúvósokkal kiegészítve. Az orgona a művek mintegy felében több-kevesebb szólószerepet kap.

Az 1780-ban keletkezett K 336-os számú C-dúr darab az utolsó a templomi szonáták sorában. Fúvósok nem szerepelnek benne, viszont az orgona mindvégig az előtérben áll: mintha csak egy versenymű-nyitótételt hallanánk, a végén a szokásos kadenciával. Az 1776-os, ¾-es K 244-es F-dúr szonátában ezzel szemben csak időnként és rövid időre, mintegy meglepetésszerűen lép előtérbe az orgona, a K 274-es G-dúrban (1777) pedig kizárólag kísérő (continuo) szerepet játszik. A K. 329-es C-dúr szonáta 1779-ben íródott, akkor, amikor Mozart párizsi utazása után visszatért Salzburgba, és újra felvette a szolgálatot a hercegérseknél, ezúttal nem koncertmesterként, hanem udvari és dómorgonistaként. A nagy zenekart foglalkoztató, pompás darabban a vonósok mellett két oboa, két kürt, két trombita és üstdobok is megszólalnak, s az orgona mellett a két oboa játszik szólót.