Négy régi magyar népdal

Az 1910-ben, négyszólamú férfikarra komponált Négy régi magyar népdal Bartók első kórusra írt népdalfeldolgozása.

Ősbemutatójára 1911. május 13-án került sor Szegeden, a Liszt Ferenc születésének 100. évfordulójára rendezett ünnepi hangversenyen (ezen az estén a zeneszerző zongoristaként is közreműködött: Liszt Esz-dúr zongoraversenyét, illetve saját művét, a Két román táncot is megszólaltatta). Bartók a ciklust 1926-ban átdolgozta; a revideált változat Pozsonyban, 1926-ban hangzott el először, s 1928-ban jelent meg nyomtatásban.
A 20. század első évtizedeiben sok férfikar működött Magyarországon, melyeknek tagjai általában nem tudtak kottát olvasni, de nagy énekkari tapasztalattal és gyakran kiváló hanganyaggal rendelkeztek. Ez a körülmény magyarázza, hogy a férfikarra írt Bartók-kórusok nehezebbek, és hangterjedelmük is jóval nagyobb, mint a női, illetve gyermekkaroké. ANégy régi magyar népdal alapjául szolgáló dallamok mindegyike a zeneszerző saját gyűjtése: az első kettő Erdélyből (Csík megyéből), a harmadik a felvidékiNagymegyerről, a negyedik a Dunántúlról származik. A dalok harmonizálása legnagyobbrészt akkordikus, a dallam legtöbbször a legfelső szólamban van, s a feldolgozások nem bővülnek ki elő- vagy közjátékkal, illetve (az utolsó darab kivételével) codával sem. Ám a tempó- és dinamikai váltások, lassítások–gyorsítások és a kifejező harmonizálás az egyszerű feldolgozásmód ellenére is izgalmassá, egyedivé teszi a darabokat.
A négy népdalfeldolgozás szünet nélkül követi egymást, miközben a tempó egyre gyorsul. Az első dallam („Rég megmondtam, bús gerlice”) a ritmikailag szabadabb előadásmódot kívánó, „elbeszélő” (parlando) típusú népdalok közé tartozik, a másik három a feszes (giusto) típus három különböző karakterű képviselője. A könnyed hangvételű második dal („Jaj istenem! kire várok: Megyek Budapestre”) a ciklus legrövidebb darabja, a harmadik („Ángyomasszony kertje”) pedig a legváltozatosabb, legösszetettebb, amelyben a zeneszerző maximálisan kihasználja a tréfás szöveg-adta kompozíciós lehetőségeket. A negyedik darab a közismert „Béreslegény” feldolgozása. A népdal összesen háromszor hangzik el, s az első két alkalommal Bartók, szokatlan módon, különválasztja egymástól a szöveget és a dallamot, amit ráadásul másodszor a két szélső szólam (a II. basszus és az I. tenor) elcsúsztatva, kánonban énekel. Szöveg és dallam csak harmadjára találkozik össze, s a darabot – és egyben az egész, alig négyperces ciklust – hatásosan felépített coda zárja.