Négy ének két kórusra, op. 141

A Négy kétkórusos ének (Vier Doppelchörige Gesänge, op.141) Robert Schumann (1810–1856) egyetlen kettős vegyes karra írott műve. A szerző kórusművészetének egyik csúcspontját jelenti, mégis kevéssé ismert, talán kissé elvont, befelé forduló világa miatt és még inkább az előadókkal szemben támasztott magas technikai követelményeknek köszönhetően.

A Négy kétkórusos ének (Vier Doppelchörige Gesänge, op.141) Robert Schumann (1810–1856) egyetlen kettős vegyes karra írott műve. A szerző kórusművészetének egyik csúcspontját jelenti, mégis kevéssé ismert, talán kissé elvont, befelé forduló világa miatt és még inkább az előadókkal szemben támasztott magas technikai követelményeknek köszönhetően. A szerző életében nem hangzott el nyilvánosan, és csak a halála után jelent meg 1858-ban a lipcsei Friedrich Kistner kiadónál.
Amint más műfajok és apparátusok esetében is történt, a kórusművek is egy jól körülhatárolható időszakhoz kapcsolódnak Schumann életművében. Az 1830-as évek zongoraművei után időrendben dalokkal, zenekari művekkel és kamarazenével bővült Schumann zeneszerzői repertoárja. Majd 1844-ben Drezdába költözött betegsége és labilis lelkiállapota miatt. Itt került közel a kórusirodalomhoz, és az elkövetkező években, 1846 és ’49 között komponálta kórusművei legjavát, a capella darabjai közül szinte az összeset. 1847-ben átvette a drezdai férfikari dalegylet, a Dresdener Liedertafel vezetését, majd hogy nagyobb vegyeskari műveket is elő tudjon adni, 1848 elején megalapította a több mint 100 énekest foglalkoztató Verein für Chorgesangot.
Vegyes, férfi és nőikari művek tucatjait komponálta saját együttesei számára, közöttük 1849 októberében a Négy kétkórusos éneket. Az első darab, az An die Sterne (A csillagokhoz) Friedrich Rückert (1788–1866) verseire készült, és már az első pillanatban hallható, hogy Schumannt milyen erősen inspirálta a régi korok, különösen a Bach motetták és a velencei többkórusos szerkesztés technikája. Emellett gazdagon élt a madrigalizmussal, az egyes szavak zenei megjelenítésével. Ezt tapasztaljuk az öt alkalommal visszatérő kezdősor, a Sterne, in des Himmels Ferne! (Csillagok, az ég távolában!) megzenésítésében, amint a „Himmel” (ég) szó kezdetét magasra ugró hang emeli ki.
A második és harmadik mű, az Ungewisses Licht (Bizonytalan fény) és a Zuversicht (Bizalom) egyaránt Joseph Christian von Zedlitz (1790–1862) versére készült. Schumann egyik bécsi útja alkalmával személyesen is megismerkedett a költővel, akinek e két költeményét, melyek hőse az élet viharai után a szerelemben keres megnyugvást, az 1848 májusi drezdai felkelés vérbefojtása inspirálta. Schumann itt és még inkább a Goethe versét megzenésítő Talizmánokban (no.4) minden lehetőséget kipróbált, amire a nyolc szólamú komponálás lehetőséget ad, és a kórusok blokk-szerű szembeállítása helyett valósággal komplex szólamszövetté fonta össze a két együttest. Goethe e vallásos jellegű alkotását már a Mirtuszok című dalciklusban is felhasználta. A rondo formájú kórusműben a kezdő sorok (Gottes ist der Orient! Gottes ist der Okzident! – Istené kelet, Istené nyugat) térnek vissza három alkalommal, az epizódok közül pedig különösen érdekes a Mich verwirren will das Irren (Tévedések próbálnak eltéríteni engem) kezdetű polifon szakasz kromatikus motivikája. (Gombos László)