Mise C-dúr “kismartoni” , op. 86

“Misémről, amint egyáltalában magamról, nem szívesen mondok bármit is, de azt hiszem, úgy kezeltem benne a szöveget, ahogyan még kevesen” – olvashatjuk Beethoven egy 1808. június 8-án kelt, a Breitkopf & Härtel kiadóhoz intézett levelében. Öntudatos, de cseppet sem túlzó szavak ezek: az öt hagyományos misetétel (Kyrie, Gloria, Credo, Sanctus és Agnus dei) öt nagy egységként való megkomponálásával a zeneszerző e műfajban is új útra lépett, eltérve az egyes tételek hosszabb-rövidebb belső szakaszokra osztásának korábbi gyakorlatától. A mű egyes témáinak motivikus rokonságát, illetve a szigorú hangnemi rendet figyelembe véve akár “szimfonikusnak” is mondhatnánk e megközelítést, csakhogy maguk a kiinduló motívumok éppenhogy nagyonis vokális ihletésűek – összhangban a zeneszerző egy későbbi kijelentésével, miszerint “a Gloria és egy vagy két hasonló szakasz kivételével igazából minden valódi egyházzenét csakis énekelni volna szabad.” Egyebekben a C-dúr mise egyértelműen Haydn kései miséinek modelljeire támaszkodik, s korántsem csupán a tanítványi alázat okán: a művet ugyanaz az Esterházy Miklós (s ugyanúgy felesége névnapjára) rendelte meg, mint Haydn utolsó hat hasonló művét. (Innen ered a mű “kismartoni” ragadványneve is.) Az ilyesfajta apró udvariassági gesztusok azonban – a mise merészen újító alapkoncepciójához mérten – kevésnek bizonyultak a herceg rokonszenvének elnyeréséhez, aki a bemutató után állítólag a következő szavakkal fordult a zeneszerzőhöz: “Aber lieber Beethoven, was haben Sie denn da wieder gemacht?” “De kedves Beethoven, mit művelt már megint?”