Szomorú alkalom Kocsis Zoltán halálának egyéves évfordulója arra, hogy felcsendüljön egy fiatalkori alkotása, a Memento. Ez a mű most már saját mementója is, és miután sajnálatosan kevés az önálló műalkotás Kocsis zeneszerzői életművében, nem sok darab kínálkozik előadásra. Kroó György, a jeles zenekritikus egykor „pánzenei tehetségnek” nevezte a szinte még gyermek Kocsist. A sokoldalú művész zongoraművészi, karmesteri munkája közismert. A szakmabeliek tudják, hogy milyen hatalmas a zongora- vagy egyéb átiratainak, illetve zenekari hangszereléseinek száma, és szerencsére használják is ezeket a kottákat. De saját kompozícióval nem kényeztette el a közönséget, és azok is főként fiatalabb éveiből valók. Igaz később is jelentkezett egy-egy szerzeménnyel, pl. Schönberg Mózes és Áronjának kiegészítésével, amelyből kiderülhetett, hogy ha többet foglalkozik komponálással, zeneszerzőként is ugyanolyan súllyal vehetett volna rész a zenei életben, mint egyéb tevékenységeivel. De nem az örökkévalóság érdekelte, hanem a tökéletesség, amit előadói praxisában igyekezett megvalósítani.

Az 1986-os a csernobili atomkatasztrófa után nem sokkal szóbeszéd lett, hogy Kocsis gyászzenét, vagy inkább emlékzenét komponált az áldozatok tiszteletére. Az akkori viszonyok között nem hangozhatott el a mű, hiszen ez bizonyos fokig politikai állásfoglalásnak is tetszhetett. Csak jóval később adták elő, Eötvös Péter vezényletével. Kocsis Zoltánra jellemző volt – talán ez sem közismert -, hogy rendkívül érzékenyen reagált a világ eseményeire, egyáltalán nem volt elefántcsonttoronyba zárkózó művész-típus. És nemcsak érzékenyen reagált, hanem valósággal átélte a katasztrófákat, legyenek azok természetiek, vagy emberi okból bekövetkezők. Még az autóbalesetből származó tragédiákat is gyilkosságnak nevezte, és hangoztatta, ha nem hibázik valaki, nem kellet volna embereknek meghalnia.

A Memento közel 20 perces óriás-zenekarra komponált mű. A megszokottak mellett számos,   zenekarban ritka hangszert is alkalmaz: például tekerőlantot, gitárt, harmonikát, zongorát, pedálos elektromos orgonát, harangokat, csengőt, vibrafont.

A zenei anyag jól észlelhetően két fő részre oszlik. Ha a mű zenei gondolkodását hasonlítani akarjuk valamilyen stílushoz, elsőre a Kocsis által nagyra becsült Arnold Schönberg érett korszaka juthat eszünkbe. De kölcsönös hatásrendszerben áll más, kortárs szerzők, pl. Kurtág művészetével is. Az óriási apparátus ellenére igen áttetsző a zenei szövet, szinte minden hangszer jól megkülönböztethető benne, rövid dallamtöredékek sűrű és állandóan változó hullámai áradnak a hallgatókra. A darab közepén 15 ütemnyi generálpauza után indul a „lassútétel”. Nincs így megnevezve, sőt a szokásos (egyben karaktert is sugalló) tempófeliratok sem találhatók meg a darabban. A tempókat a puritán metronómszámok határozzák meg.

A Memento távolról sem program-zene, de talán mégsem követ el a hallgató szentségtörést, ha asszociációja támad a zenei anyagról. Az első rész sűrű, izgatott, szándékoltan kaotikus benyomást keltő szakasza után drámai csend következik. A következő – egyben záró rész (vagy „lassú tétel”) legfontosabb elemei egy végig, orgonapontszerűen kitartott E hang, valamint az efölött egyre csak felfelé emelkedő állandóan változó skála-képletek. Kocsis Zoltán folyvást asszociációkban gondolkodó zenész volt, talán nekünk is eszünkbe juthat erről Bach Máté-passiójának nyitókórusa, ahol ez a zenei megoldás emblematikus szerepet kap, és a szenvedéstörténet akusztikai alapját képezi. A felfelé emelkedő, egymásból kibomló skálák pedig az ég felé törekszenek, akár a tragédia nyomán testüket vesztő lelkek.