Kocsis Zoltán valóságos zenekari szvitet állított össze Liszt-zongoraművekből, Liszt szellemében járva el, aki maga is nagyszámú átdolgozást készített más szerzők kompozícióiból. Liszthez hasonlóan, aki gyakran kevéssé ismert művekre hívta fel a figyelmet átirataival, Kocsis is többnyire a Liszt-életmű rejtettebb zugait kutatta, gondosan ügyelve a téma- és hangulatbeli kontrasztokra, az ünnepélyes bevezető indulótól a gyors táncfináléig.

Mint annyi más Liszt-mű, az Ünnepi induló Goethe születésnapjára is több változatban létezik. Az első verzió 1849-ben, Goethe születésének 100. évfordulójára készült. Liszt nem sokkal korábban érkezett meg Weimarba, Goethe városába, mint a hercegi zenekar újonnan kinevezett karmestere. Nyolc évvel később, a híres weimari Goethe-Schiller szobor avatására Liszt alaposan átdolgozta, kibővítette az indulót. Eredetileg mindkét verzió zongorára íródott, bár az ünnepi alkalom természetesen mindkét esetben zenekari előadást követelt. Liszt maga azonban csak a második verziót hangszerelte meg; az első változatnál ezt a feladatot átengedte asszisztenseinek, August Conradinak és Joachim Raffnak, akik mindketten külön-külön elvégezték a munkát. Ehhez a változathoz tért vissza Kocsis a maga színpompás új hangszerelésével.

Liszt még az induló népszerű műfajánál sem mondott le a harmóniai újításokról; a mű elején, mint valami modern művészeti kiáltvány, rögtön ott áll az 1849-ben még meglehetősen szokatlan bővített hármashangzat-felbontás. A harmóniák később is bőven szolgálnak meglepetésekkel, hiszen ünnepi indulóban aligha várnánk ennyi „sötét” moll-akkordot. A rövid triószakasz a ritmussal és a metrummal űz hasonlóan különös játékokat. A mű végén a trió anyaga mint coda tér vissza, közvetlenül a befejezés előtt további ritmikai szabálytalanságokkal megtoldva.

Liszt összesen négy műnek adta a Valse oubliée („Elfelejtett keringő”) címet. Ezek mind kései darabok: az első (amely a legismertebb a négy közül) 1881-ben, a másik három 1883-ban keletkezett.

A II. keringő valójában alig hasonlít keringőre. Zökkenőkkel teli alapritmusához dallam sokáig egyáltalán nem társul, és amikor (a 81. ütemtől!) igen, arra sem nagyon lehetne keringőzni, bár Liszt az olasz garbato (bájos, tetszetős) szót használta előadói utasításként. A 111. ütemben végre beindul a keringő megszokott ritmusképlete, de a valcer eszméjének továbbra is ellentmond a meg-megszakadó dallamvonal, mely egyébként a Brahms által is kedvelt párhuzamos szextmenetekkel fejezi ki a garbato karaktert.

A mű vége, ha lehet, még távolabb kerül a keringő világától – a zenei anyag szinte a szemünk (vagy fülünk) előtt foszlik szét, végül szinte elröppenve a magas fekvésű trillák szárnyán.

Az Obermann völgye kétségtelenül a legismertebb a jelen „szvit” tételei közül. Itt nem indulóról vagy táncról van szó, hanem nagyszabású, drámai tablóról, a liszti programzene egyik legkorábbi és különösen szívbemarkoló példájáról.

Étienne Pivert de Senancour (1770-1843) 1804-ben jelentette meg Oberman (a későbbi kiadásokban Obermann) c. regényét. A címszereplő igazi byroni hős, aki évekkel megelőzve Manfrédet és Childe Haroldot, hozzájuk hasonlóan az istenített természettel azonosulva keres gyógyírt lelki sebeire. Senancour éveket töltött Svájcban, és az Alpok élménye erősen hatott a levélformában írt regényre. Liszt a kottában két Senancour- és egy Byron-idézetettel jelezte a mű programját:

Mit akarok? Ki vagyok voltaképpen? Mit is kérnék a természettől? … Minden ok láthatatlan, minden cél csalóka, minden forma változandó, minden időtartam kifullad…Érzem, hogy szilaj, szelidíthetetlen vágyakban felemésztődni születtem, valamely képzeleti világ bódító közelével kell töltekeznem, míg földre nem sújt bűnös gyönyöre.

 

Ama örök éjszakán átéreztem, megtapasztaltam valamennyi benső szükségletet és mélységes szorongást, amit csak egy halandó szíve befogadni képes: egyfajta elmondhatatlan fogékonyságot, elfecsérelt esztendőink összes kínját és varázsát, a mindenütt egyaránt nyomasztó, mindenütt áthatolhatatlan természet hatalmas jelenlétét, az egyetemes szenvedélyt, a koraérett bölcsességet, s kéjes önátadást. Gyászos lépést tettem a roskatag aggkor felé, életem tíz esztendejét emésztettem fel egy csapásra.
 
Senancour
(Lackfi János fordítása)

 

Ha testet adnék neki s levetkőzném
A lényegem – ha amit gondolok,
A nyelvre zúdítanám, s odalökvén
Szív, elme, láz, érzés, gyöngéd, konok,
Mit űztem s egyre űzök és tudok,   
Érzek, súgok – egy szóba összeállna,
S az villámlana: szólnom volna ok;
Így élek s halok hangtalan s hiába, 
Néma gondolatom kardját hüvelybe zárva.

 

Byron: Childe Harold
(Mesterházi Mónika fordítása)

Az Obermann völgye első változata az 1830-as évekre megy vissza, és 1842-ben jelent meg nyomtatásban az Album d'un voyageur („Egy utazó naplója”) részeként. Később, Weimarban való letelepedése után Liszt teljesen átírta a darabot; bár a technikai igények nem csökkentek, a hangsúly a virtuozitásról a drámai kifejezésre tevődött át, és az ugyanez idő tájt keletkezett szimfonikus költeményekhez hasonlóan a motívumok karakterének átalakítása került az előtérbe. Így a basszusregiszterben megszólaló espressivo nyitódallam a recitativo-szakaszban átforrósodik, majd egyre élénkebb és erőteljesebb formában siet a megdöbbentő végkifejlet felé.

Ebben a formában jelent meg az Obermann völgye a Vándorévek első (svájci) kötetében 1855-ben. Liszt különösen fontosnak érezte ezt a darabot, ami abból is látszik, hogy amikor Eduard Lassen 1880 körül átírta zongoratrióra, Liszt új bevezetést írt hozzá, sőt maga is készített nem is egy, hanem mindjárt két trióváltozatot, Lassen munkája által inspirálva.

A III. elfelejtett keringő zenei alapgondolata nem több, mint egy háromhangos emelkedő skálatöredék. Ezt aknázza ki Liszt végtelen ritmikai és harmóniai leleménnyel. Kocsis hangszerelése kezdetben szinte kizárólag a fafúvókra és kürtökre korlátozódik; a vonósokat először csupán a szólamvezetők képviselik; csak később lép be a teljes vonóskar. Liszt zongoraszólama szinte állandóan a klaviatúra ritkán használt legfelső oktávjában mozog, így Kocsis fontos szerephez juttatta a pikkolót és a hárfa magas húrjait. A darab befejezése rendkívül meglepő; mindkét fennmaradt változatban lezáratlan, szinte a „levegőben lógó” hatást keltve. A végleges formában a háromhangos alapgondolat minden kíséret nélkül, pianissimo előadásban hangzik el. Zárlatnak még nyoma sincs, a zene egyszerűen „elfogy”, amit Kocsis úgy adott vissza hangszerelésében, hogy a három záróhang közül az elsőt négy, a másodikat kettő, a harmadikat pedig egyetlenegy szólóhegedűvel játszatja.

Liszt igen szerette és nagyra becsülte Chopint, és lengyel kollégájának több tipikus műfaját is átvette, így pl. az etűdöt, a balladát és a polonézt. Liszt egyetlen mazurkája a Chopin korai halálát (1849) követő évben keletkezett. Kétségtelenül hommage-darabról van szó, mely konkrét stiláris elemeket is átvett Chopintől (a legfeltűnőbb talán a triószakasz ostinato-kísérete).
 Érdekes, hogy Liszt is, mint a jelen sorozatot nyitó Goethe-indulóban, a dúr-dallam legelső zárlatát mindjárt mollra fordítja. Ez a jellegzetes színfolt azonban mindkét esetben futó árnyék csupán, mely mit sem változtat a művek örömteli, diadalmas jellegén.