D-dúr magnificat, BWV 243

Amikor Johann Sebastian Bachot 1723 tavaszán kinevezték a lipcsei Tamás-templom karnagyává, nem egyszerűen egy kisváros kántortanítói állását foglalta el, hanem az észak-német területek egyik legjelentősebb kereskedővárosának zeneigazgatója lett. Hivatalba lépésekor a három jelentős egyházi ünnep közül húsvét már elmúlt, a pünkösdi ünnepségekhez már nem volt ideje új művek előkészítésére, így karácsony volt az első, jelentős zenei erőket megmozgató ünnep, ahol Bach teljes pompájában mutathatta be művészi tudását.

Lipcsében töltött első karácsonyi időszakának naptára elképesztően zsúfolt volt, s mai szemmel afféle “egyházzenei fesztiválként” is tekinthetünk rá. Két hét leforgása alatt hat új kantátát tanított és mutatott be (BWV 40, 64, 190, 153, 65, 154) és ekkor került sor addigi legnagyobb szabású műve, az Esz-dúr Magnificat (BWV 243a) első előadására is. A Lukács evangéliumából származó Mária-himnusz megzenésítése a 18. század elejére már gazdag és évszázadokra visszatekintő hagyománnyal bírt, és Lipcsében is rendszeresen elhangzott a vesperás folyamán, igaz, nem latinul, hanem németül. Nagy ünnepeken azonban – és a karácsony is ilyen volt – a latin szöveget zenésítették meg, és Bach is ezt a hagyományt követte. A mű karácsonyi kötődését erősítette, hogy ebben az Esz-dúr Magnificatban helyet kapott négy karácsonyi dicsőítő ének, úgynevezett Laudes.
Nagyjából tíz évvel később, 1732 és 1735 között Bach újra elővette Magnificatját, és jelentősen átdolgozta – ez a közismert és ma is elhangzó változata a műnek. Elhagyta a közbeiktatott karácsonyi énekeket, ezzel semlegesítette a darab liturgikus vonatkozásait, így az bármely jelentős ünnepen előadhatóvá vált. A könnyebb használat kedvéért fél hanggal lejjebb, a fényes hangszerelés megkívánta trombiták megszokott hangnemébe, D-dúrba transzponálta a művet, a blockflötéket a modernebb harántfuvolákkal váltotta fel és apróbb változtatásokat eszközölt a zenei anyagon. Hogy minderre pontosan mikor került sor, nem tudjuk, de feltételezhető, hogy e latin szövegre írott egyházi darab átdolgozása nem független az 1733-ban komponált lutheránus misétől, a későbbi h-moll mise Kyrie-Gloria szakaszától. A két mű közötti kapcsolatra utal, hogy mindkettőben ötszólamú kórust alkalmaz Bach, ami rendkívül ritka az életművében.

És ahogyan a latin miseszöveget, úgy a Magnificat szövegét is az értelemtől függően kisebb szakaszokra tagolja és zenei tételekre bontja, hogy aztán a szöveg jelentését a legapróbb részletekbe menően fesse meg a zenében. A 18. század eleji hangszerelési lehetőségek csillogásbeli maximumát kihasználó, három trombitát, üstdobot, fuvolákat, oboákat, vonósokat és kórust alkalmazó nyitótétel magasztaló hangvétele (Magnificat anima mea Dominum – Magasztalja lelkem az Urat), szelídebb formában folytatódik a második tételben: az alapmetrum mindkét tételben azonos osztású (3/4 illetve 3/8), s ha először a közösség dicsőítette az urat, akkor most az egyén – talán maga Mária – szólal meg (Et exultavit spiritus meus in Deo salutari meo – És az én lelkem ujjong Istenben, az én Üdvözítőmben). Miként a két első, úgy a harmadik-negyedik tétel is összetartozik, egyetlen mondat két részét osztotta szét közöttük Bach (Quia respexit humilitatem ancillae suae, ecce enim ex hoc beatam me dicent omnes generationes – Hogy rátekintett szolgálóleánya megalázott voltára: mert íme, mostantól fogva boldognak mond minden nemzedék). Minden egyes motívum a szöveg kifejezését szolgálja: a “megalázott” (humilitatem) szó ereszkedő dallamvonalat kap, a “boldog” (beatam) hosszú melizmát, s az utolsó két szó külön tételt: a boldogságot megéneklő “minden nemzedék” (omnes generationes) imitatív és rendkívül intenzív kórusban jelenik meg. Az ötödik tétel continuo-kíséretes basszusária (Quia fecit mihi magna, qui potens est, et sanctum nomen ejus – Mert nagy dolgokat tett velem a Hatalmas, és szent az ő neve). Széles hangközlépések és hosszú melizmák érzékeltetik a legfontosabb szavakat: hatalmas (potens), nagy (magna), és szent (sanctum). A hatodik tétel az eddig színre még nem lépett két szólista, az alt és a tenor duettje: siciliano lüktetésű, gyászos hangvételű zene (Et misericordia eius a progenie in progenies timentibus eum – Irgalma megmarad nemzedékről nemzedékre az őt félőkön), amelyben különleges disszonanciákat kap a “timentibus” (félők) szó. A hatalmas dolgokat cselekedő Istenről szóló hetedik tétel nagyszabású kórustétel, a következő tenorária pedig rendkívül erőteljes, zenei képekben gazdag fisz-moll szóló: a ledöntött hatalmasok tizenhatodokban zuhanó motívumot, a felemelt megalázottak, emelkedő dallamívet kapnak. Egészen más hangvételű az éhezőket és bővelkedőket egymással szembeállító kilencedik tétel: két fuvolát és altszólistát alkalmaz a hajszálvékony, E-dúr zenei anyag. A mű érzelmi csúcspontja a tizedik tétel, basszus nélküli, éteri h-moll zene, amelyben a három énekszólamhoz két oboa társul (az eredeti változatban trombiták), s utóbbiak egy Luther által is használt gregorián dallamot játszanak, amelynek szövege: Magasztalja lelkem az Urat, és az én lelkem ujjong Istenben, az én üdvözítőmben (Meine Seel(e) erhebt den Herren, und mein Geist freuet sich Gottes meines Heilandes). A tizenegyedik tétel erőteljes kórusfúga az isteni kinyilatkoztatásról, a zárótétel szövege pedig a Szentháromság dicsőítése, az ún. kis doxológia. Ennek végén a “sicut erat in principio” (miképpen kezdetben vala) kezdetű szövegrészt Bach a Magnificat kezdőtételének zenei anyagába építi be, ami nem egyszerűen absztrakt zenei megoldás, hanem – a jeles Bach-kutató, Christoph Wolff szavaival – “törekvés a szöveg jelentéssel teljes zenei tolmácsolására”.