A Macbeth Strauss első szimfonikus költeménye; 23 éves korában, 1886-ban kezdte komponálni. A fiatal komponista természetesen Liszt szimfonikus költeményeit tekinthette legfontosabb mintáinak. Jellemző azonban, hogy míg Liszt többnyire olyan hősöket igyekezett művei középpontjába állítani, akik valami kiemelkedőt cselekedtek, akikre ezért az utókor felnézhet, hálával gondolhat (Tasso, Prométheusz stb.), addig Strauss Shakespeare velejéig gonosz, hataloméhes Lady Macbethjét és gonosszá, gyilkossá váló férjét avatja főhőssé. A darab a Macbethet bemutató témákkal indul. Az első a mélyből felkúszó fanfártéma, csupa kvartból és kvintből áll – éppen ezért kelt fura, régies, komor hatást. A második dallamot ijesztően nagy ugrások jellemzik. A Lady (legtöbbször tercmenetekben mozgó) témája baljóslatúan csábító. Egy részlete talán nem véletlenül hasonlít arra a témára, amelyet Wagner vészthozó gyűrű -motivumaként használt fel a Nibelung gyűrűje zenedráma-ciklusban. Itt-ott Shakespeare boszorkányainak kísérteties vihogásására is ráismerhetünk. Akadnak egészen naturalisztikus részletek Strauss partitúrájában. Átérezhetjük a pillanatot, amikor a jóslattól elbizakodott Macbethet egyszercsak elfogja a halálfélelem, látva, hogy megindult ellene a boszorkányok intelmének megfelelően a birnami erdő. Még az ijedtségtől egyenetlenné vált szívverést is megkomponálja Strauss. A darab vége egyfajta induló. Eredetileg Macduff győzelmi zenéje lett volna. Vagyis az „igazság” győzelmét hirdető, harsány muzsika. Hans von Bülow, Strauss mestere és pártfogója beszélte le a komponistát erről a „happy endes” megoldásról. A fiatalember e tekintetben megfogadta a kritikát. Komor színekkel csendítette ki a darabot.