A Les Préludes Liszt egyik leggyakrabban előadott szimfonikus költeménye. A kompozíció genezise egészen 1844-ig vezethető vissza. Az első hallásra furcsának tűnő címet (Előjátékok) Alphonse de Lamartine (1790-1869) Költői elmélkedések című munkája ihlette. A darab költői programját a vers alapján így határozta meg Liszt: "Mi más az életünk, mint előjátékok sorozata ahhoz az ismeretlen énekhez, amelynek első hangját a halál csendíti meg?" Ma már tudjuk, hogy ezt a programot Liszt az utolsó pillanatban, a mű elkészülte után illesztette a zenekari darabhoz, ezzel azt a látszatot keltette, mintha a Lamartine-szöveg inspirálta volna. A partitúrához készült előszó több változata is ismert, nyomtatásban végül egy Hans von Bülow által fogalmazott szöveg jelent meg. Az 1854-ben, Weimarban bemutatott mű – a karmester maga Liszt Ferenc volt – tartalmilag ugyan lazán kapcsolódik Lamartine meditatív írásához (ebben is, abban is vannak pasztorális és harcias részletek), de e laza kapcsolat is elegendő ahhoz, hogy Liszt szimfonikus költeményének értelmezését hosszú időn át – sőt még napjainkban is – alapvetően meghatározza. S bár a mű keletkezéstörténete egy egészen más interpretációra ad lehetőséget, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a Lamartine-hoz kapcsolható gondolatot maga Liszt helyezte az értelmezés előterébe.

A Les Préludes zenéjét eredetileg Joseph Autran (1813-1877) költeményei inspirálták. Liszt és Autran 1844-ben ismerkedett meg egymással Marseille-ben. Autran lelkesen méltatta a helyi újságban Liszt művészetét, még alkalmi költeménnyel is kedveskedett a zongoraművésznek. A vers – Les Aquilons (Az északi szél) – elnyerte Liszt tetszését, és a szárnyaló szabadsághimnusz szövegére kórusművet komponált. Egy évvel később, spanyolországi turnéja közben, Autran további három versét is megzenésítette: Les Flots (A hullámok), Les Astres (A csillagok), La Terre (A föld). A négy kórust ciklussá szervezve Liszt a Les Quatre Éléments (A négy elem) címet adta volna a kompozíciónak. A kórusokat zenekari nyitány (Prelúdium) vezette be, melyet először Conradi hangszerelt meg. Ezt 1850 körül Raff átdolgozta, majd Liszt az egész hangszerelést megváltoztatta (1852-1854). Ebben az alkotói fázisban született meg a kompozíció címe és a Lamartine-ra való utalás. A zene anyaga viszont továbbra is a Négy elemből készült. Az egytételes mű négy részre tagolható, az egyes részek önálló karakterű tételekként is értelmezhetők. Az első rész (Andante – Andante maestoso) a darab két témáját (zenei gondolatát) exponálja. Az első témát a vonósok hullámzó kísérete felett a rézfúvósok mutatják be, a lírai második téma kürtökön és mélyhegedűkön (dolce, espressivo ma tranquillo) csendül fel.

Lisztre jellemző módon mindkét témát egy gyökérből, egy három hangból álló motívumcsírából fejlesztette ki. A további "tételekben" is e csíra fejlődik tovább új és új alakot öltve. A második rész (Allegro ma non troppo) viharrá duzzadó, mozgalmas zene. A harmadik epizódban (Allegretto pastorale) a két téma távoli variánsait halljuk viszont. A tételt záró drámai fokozás a témák eredeti alakját hozza vissza. A finálé (Allegro marziale animato) harci riadó és győzelmi fanfár, melyben az eredetileg lágy második dallam is kemény induló karakterűvé alakul át. E metamorfózis egyértelműen világít rá a szimfonikus költemény két uralkodó témájának közös gyökerére.