A. Mozart a versenyműveit vagy saját használatra, vagy zenész-kollégái, barátai, a kor kiemelkedő hangszerjátékosai számára komponálta. Ez a kiemelkedő virtuóz a kürtversenyek esetében Joseph Leutgeb, 1764 és 1773 között salzburgi udvari kürtös volt, akinek a neve már korán felbukkan a Mozart-család levelezésében. Leutgeb szólistaként beutazta Európát; 1770-ben például Párizsban, a híres Concerts Spirituels keretében játszotta két vagy három saját kürtversenyét (ezek a művek sajnos nem maradtak fenn). 1777-ben Bécsben telepedett le, s mikor Mozart 1781-ben szintén a császárvárost választotta állandó lakhelyéül, odaköltözése után hamarosan felvette a kapcsolatot Leutgebbel. A Mozart és Leutgeb közti barátság közvetlenségét jelzi, hogy a kürtversenyek szerzői kézirataiban az előadóra vonatkozó, időnként tréfás bejegyzések olvashatók – annak ellenére, hogy a kürtös majdnem 25 évvel volt idősebb a zeneszerzőnél. Kapcsolatuk igen gyümölcsöző volt: Mozart a három befejezett kürtversenyen kívül még a befejezetlen D-dúr koncertet, valamint két kamaramű, a K 407-es kürtkvintett és a K 452-es zongorakvintett kürtszólamát is Leutgeb számára írta.

A három befejezett kürtverseny mindegyike Esz-dúr hangnemű. Talán a legnépszerűbb közülük a Köchel-jegyzékben 447-es számot viselő kompozíció, amely feltehetően 1787-ben, a Don Giovanni évében keletkezett. A Mozart korában használatos, úgynevezett natúrkürtön csak a természetes felhangok voltak játszhatók, így a középfekvésben a felhangsoron kívül eső hangokat egy sajátos technikával szólaltatták meg: a játékos jobb öklét a hangszer tölcsérébe helyezve (ezt nevezik fojtásnak) módosítani tudta az adott hang magasságát. Ez jelentően kibővítette a hangszer kifejezési eszköztárát: a hagyományos rézfúvós-, „szignál”-tematika mellett a lírai, éneklő karakterű zenék megszólaltatására is alkalmassá tette. Mozart kürtversenyeiben, így a K 447-es darabban is bőségesen kihasználja a fojtás-technika és a Leutgeb ügyessége adta lehetőségeket: már a mű nyitótételének fő- illetve melléktémája is kimondottan éneklő karakterű, az Asz-dúr  lassú tétel, a Romanze hallgatásakor pedig szinte úgy érezzük, mintha egy operaáriát hallanánk, a jellegzetes mozarti kromatikával megtűzdelve. A 6/8-os, „vadász”-karakterű finale kéziratába Mozart két helyre is beírta Leutgeb nevét (mindkét helyen egy rövid, koronás leállás után a kürt viszi tovább a zenei folyamatot), mintha csak tréfásan figyelmeztetni akarta volna barátját, hogy el ne felejtsen belépni…