Két sárkány békés tánca

Ha egy zeneszerző fiatalon meghal, nagy a veszélye, hogy a művei is feledésbe merülnek. Sokáig Sugata Isotaro zenéjének is ez volt a sorsa: még a legújabb, a XX. századi japán zenével foglalkozó szakkönyvben is hiába keressük nevét. A 45 éves korában, tuberkulózisban elhunyt szerző legtöbb műve kéziratban maradt, és csak 1999-ben találták meg leszármazottai. CD-n csak 2007-ben vált hozzáférhetővé zenéje, a Naxos cég jóvoltából. Pedig Sugata a harmincas-negyvenes években igen jól indult, az elsők egyikeként, akik Japánban reagáltak az akkor legmodernebb európai zenére, arról sem mondva le, hogy megkíséreljék ezeket a hatásokat a japán nemzeti hagyománnyal összhangba hozni.

 

A Két sárkány békés tánca 1940-ben íródott, a japán császárság 2600. évfordulójának tiszteletére, ahol az ünnepségek keretében nagy sikerrel elő is adták. A japán kormány több külföldi szerzőtől rendelt darabot erre a különleges alkalomra. Még Richard Strauss is írt ünnepi zenét; Britten Sinfonia da requiem-jét, a Sugatával egyidős Veress Sándor pedig I. szimfóniáját küldte Japánba.

 

Sugata művének címe a gagaku repertoár (japán udvari zene) egyik darabjára, a Naszorira utal, melyben két sárkány táncol a napfényben. Ezt a táncot már a japán irodalom XI. századi klasszikusa, a Gendzsi története is említi. A szerző ebből a színpompás jelmezekben és méltóságteljes mozdulatokkal előadott táncból merítette ihletét. Művének írásakor kissé úgy járt el, mintha ismerte volna Bartók hasonlatát a népdalról mint drágakőről, amelyet a feldolgozás új “foglalatba” helyez. A hagyományos dallam, jellegzetes csúszásaival (és a kakko dob jellegzetes kísérőritmusaival), változatlan marad, de a zeneszerző modern harmóniákkal, Debussy és Sztravinszkij ismeretéről tanúskodó hangszerelési ötletekkel vette őket körül.

 

A gagaku táncai általában három részből állnak: dzsó-ha-kyu. Az első a lassú bevezetés, a második a kidolgozás, míg a harmadik a gyors zárórész. Sugata megtartotta ezt a hármas beosztást – és a sárkánytánc utolsó szakaszában Sztravinszkij Petruskájának medvetáncára utalt, ezzel is jelképezve a különböző kultúrák találkozását.