I. Virágzás; II. A falu tánca

A „kép” szó használata Bartók op. 10-es zenekari művének címében kétségtelenül Claude Debussy hatásának tudható be. (Az eredeti cím még francia nyelvű is volt: Deux images.)  A francia mester zenéjével Bartók 1907-ben ismerkedett meg, amikor Kodály több Debussy-partitúrát hozott haza Párizsból. 1910 nyarán Bartók sokat gondolhatott Debussy zongorára írott Images-aira, melyeknek a Két kép első tételére gyakorolt hatását már sokan, sokszor emlegették. (Debussy zenekari Images-ciklusa csak 1912-re készült el.) Míg azonban Debussy „képei” (a zongorára és zenekarra írottak egyaránt) mindig hármas ciklusokba rendeződtek, Bartók a Liszt magyar rapszódiáiból ismert kétrészes, lassú-friss szerkezetet vette át. Ugyanez a forma már a korábbi Két arcképben (op. 5) is ott volt, és Bartók még többször visszatért hozzá a későbbiekben.

A Két képben francia és magyar, keleti és nyugati hatások olvadnak össze, de a legfontosabb művészi felfedezés az, hogy a kettő tulajdonképpen egy és ugyanaz: a pentatónia, mely központi szerepet játszik a magyar népzene régi rétegében, ugyanannyira fontos Debussy zenéjében is. Így az első kép („Virágzás”) ereszkedő pentaton dallama egy kis kromatikus elváltoztatást leszámítva akár egy magyar népdalból is származhatna, de ugyanígy levezethető volna Debussyből is. (Bartók közvetlen mintája a Három noktürn első tétele lehetett.) Két különböző patak egyesül tehát egy nagy folyóvá, és ez adja a kéttételes mű formai egységét: a második tétel („A falu tánca”) egyértelműen a népi hagyományra támaszkodik, de jelen van a Debussy számára oly fontos egészhangú skála is. A Két kép némely harmóniai és hangszerelési ötletét a későbbi évek nagy műveiben, A kékszakállú herceg várában, A fából faragott királyfiban és a Táncszvitben bontotta ki részletesebben Bartók.

A „Virágzás” tétel a kezdőmotívum csodálatos kitárulkozásával szolgál rá a címére, mely főleg a gazdag hangszerelés által valósul meg, hála a rézfúvóknak, az üstdobnak, és különösen a hárfáknak. „A falu tánca” komplex rondóformája sok tematikus és texturális kontrasztot olvaszt magába. Különösen emlékezetes, ahogy Bartók a darab végén egyetlen ütemnyi zenét egyre gyorsuló tempóban ismételget; ez az accelerando vezet a mű erőteljes lezárásához.