Richard Strauss első operáinak komponálása közben mindig is szeretett volna balettet írni. Már 1900-ban dolgozott a saját librettójára írt Kythere című táncjátékon, amelyet azonban sosem fejezett be.1912-ben aztán Hugo von Hoffmanstahl, az Elektra, a Rózsalovag, az Ariadne (s később még több más Strauss-opera) librettistája balett-témákat ajánlott neki. Az elsőt a zeneszerző elutasította, a másodikra azonban végül igent mondott. A bibliai József és Potifárné történetén alapuló szüzséről volt szó, amely ugyan önmagában nem lelkesítette túlságosan Strausst (unalmasnak találta az istenkereső József figuráját), de meggyőzte őt az a körülmény, hogy a darab megírására a sikerei tetőpontján lévő Orosz Balett impresszáriója, Szergej Gyagilev kérte fel, s a címszerepet a bálványozott, zseniális Václav Nyizsinszkij táncolta volna.

(Az Orosz Balett megrendelésére készültek többek között Stravinsky balettjei, a Tűzmadár, a Petruska, a Tavaszi áldozat, vagy például Ravel Daphnis és Chloéja is.) A József-legenda bemutatójára épp 100 évvel ezelőtt, 1914 májusában került sor a Párizsi Operában, a szerző vezényletével. Bár Nyizsinszkij és Gyagilev időközben szakítottak, s így József szerepét Leonyid Massine alakította, a bemutató sikeres volt. Hogy a továbbiakban a darab mégsem vált sem a színpadi, sem a koncertrepertoár állandó részévé, az részben bizonyára a produkció megvalósításának nehézségeivel magyarázható. A még straussi mértékkel mérve is gigantikus méretű zenekarban hat kürt, négy trombita, négy harsona, négyszeres fafúvós-kar (kontrabasszus-klarinéttal), négy hárfa, cseleszta, zongora, ütőhangszerek és osztott vonóskar (három hegedű- két brácsa- és két csellószólammal) szerepel, s a darab roppant technikai követelményeket támaszt a muzsikusokkal szemben.
„Ennél fenségesebb produkciót még nem láttam… A zene tökéletes összhangban van a legkisebb mozdulattal vagy lépéssel.” – írta Romain Rolland a több mint egyórás, szünet nélkül játszandó balett bemutatója után. Potifárnak, az egyiptomi fáraó egyik tisztviselőjének fényűző palotájában vagyunk. Potifár és jéghideg, mozdulatlan felesége rabszolgák hadától körülvéve szórakoztatja magát (két nő tánca – a szerelemvágyó Szulamit tánca – török ökölvívók küzdelme).Végül hárfák, fuvolák és vonós hangszerek kíséretével, arany függőágyban behozzák az alvó Józsefet. A tizenöt éves, ártatlan, teljesen Isten felé forduló pásztorfiú tánca és az eget ostromló, szinte a levegőben repülő hatalmas ugrásai (a szerepet Nyizsinszkij képességeire szabták!) felkeltik Potifár feleségének érdeklődését. Éjszaka meglátogatja a kamrájában alvó Józsefet, és megpróbálja elcsábítani (ez a mű leghosszabb, központi jelenete). A visszautasítás a szenvedélyt gyűlöletté változtatja: elfogatja a fiút, s őt vádolja meg a csábítással. A Potifárnét védeni akaró rabnők özönlik el a színpadot, s hisztérikussá fokozódó táncot lejtenek körülöttük. A tánc hirtelen megszakad: Potifár lép a színre, megbilincselteti Józsefet, és meg akarja kínoztatni. Megrendítő némajáték zajlik a saját végzetes szenvedélyével viaskodó Potifárné és a fiú között. A hóhérok már izzítják a harapófogókat, amikor természetfeletti fény ragyog fel: egy arkangyal jelenik meg, s József láncai lehullnak. Az angyal magával viszi a fiút, Potifárné pedig a gyöngysorával megfojtja magát.