A Jeanne d'Arcról szóló oratórium ötletét a jeles és dúsgazdag színésznő, Ida Rubinstein vetette fel, 1933-ban. Úgy gondolta, ő játszhatná a főszerepet, de persze éneklés nélkül – hiszen ez soha nem volt kenyere (az egykori táncosnő idősebb korában a „szó és mozdulat” művészének tekintette magát). Paul Claudelt, a költőt és Honeggert kérte fel az új mű alkotására. Claudel eleinte nem lelkesedett. „Hivatalos hősökről” nehéz bármit is mondani, gondolta. Hiszen a szokásos legendáriumtól, a közhelyektől való eltérés alkalmasint felháborodást kelthet. A közhelyek újrafogalmazása pedig aligha vonzó egy igazi művész számára. Végül azonban a költőnek támadt egy ötlete. Úgy gondolta, fordított sorrendben pergeti vissza az eseményeket. A bevezető után Jeanne d'Arcot azonnal a máglyán látjuk. Hozzálép „Domokos testvér” (az inkvizíció jelképes alakja), s felnyitja előtte a „könyvet”, amelyben Jeanne d'Arc története van megírva. Először a közvetlen előzményt, az elítélést látjuk. Majd a tárgyalás eleje elevenedik meg. Claudel állatok seregleteként jellemzi a bíróságot. Az alapötletet egy szójáték adhatta számára, a hajdani történelmi püspök, Pierre Cauchon neve kiejtve hasonlatos ahhoz a szóhoz, amely a franciában disznót jelent. Az ülnökök birkák, az írnok a szamár. Az ő zenei jellemzésére egyébként Honegger a középkor egy híres dallamát, a szamárdalt használja fel. Jeanne d'Arc és Domokos testvér rövid jelenete után tovább megyünk a múltba: kártyajáték szemlélteti a politikai játszmát, amelyben végül Johanna az ellenség kezére került. A következő múltbeli kép: Jeanne d'Arc a harangok hívó szavára megkoronázza VII. Károlyt. Dél és Észak-Franciaország végre egyesülhet. És így haladunk tovább a múltba – míg elérkezünk a gyermekkorhoz. Ez az a pillanat, amikor Johannának rövid gyerekdalt kell énekelnie. A befejezés ismét a máglyán szenvedő, de halálakor megdicsőülő hősnőt állítja elénk.

Nem vitás: a szövegkönyv erősen nacionalista. A harmincas évek közepén, amikor Claudel papírra vetette a darabot, a politikai helyzet, a franciák fenyegetettsége érthetővé tette ezt a fajta (mai szemmel már viszolyogtató) gall-nacionalizmust. Akkoriban ismét az ellenállás jelképévé magasztosulhatott Jeanne d'Arc alakja. Igy érezte ezt a svájci születésű Honegger. Filmzenéken szerzett minden tapasztalatát hasznosítva igen kifejező, populáris, egyszerű zenét alkotott. Olykor fanyar neoklasszikus részletekkel, olykor az Ondes Martenot nevű, 1928-ban feltalált elektronikus hangszer különleges visító hangját felhasználva – s olykor, mint a koronázási jelenetben, francia népdalt is a zenei szövetbe ágyazva.

A bemutatóra 1938-ban Baselben került sor. Ida Rubinstein volt Jeanne d'Arc, az a Paul Sacher vezényelt, aki a huszadik századi zene egyik legbőkezűbb mecénásaként többek közt Bartóktól is jelentős műveket (Zene, Divertimento) rendelt.