A Japán ünnepi zene Richard Strauss utolsó nagyzenekari műve. Alkalmi kompozíció; a Japán Császárság fennállásának 2600. évfordulójára készült. (A japán kormány 1940-ben hat nemzet zeneszerzőitől várt az ünnepségekre műveket, köztük a magyar Veress Sándortól, aki első szimfóniáját ajánlotta erre az alkalomra. Az amerikai felkérés teljesítését végül a két ország közti viszony megromlása nem tette lehetővé, Benjamin Britten Sinfonia da Requiemjét pedig – mint szomorú hangvételű, a katolikus gyászmiséből vett tételcímekkel ellátott alkotást – félreértésnek tekintve, a japán külügyminisztérium utasította vissza.) A 75 éves Richard Strauss 1940. április 23-án, Meránban fejezte be a Japán ünnepi zenét. A bemutatóra december 7-én került sor Tokióban, a 150 tagúra duzzasztott NHK Szimfonikus Zenekar közreműködésével. A műről a Deutsche Grammophon lemezcég ugyanebben az évben (lehetséges, hogy még a bemutató előtt) felvételt készített a szerző vezényletével.
A nagylétszámú zenekarban többek között 8 kürt, 7 trombita, 8 harsona, két hárfa és orgona kapott helyet, a különféle ütőhangszerek között pedig gongok is szerepelnek, s nyilvánvalóan a „helyszín”, a japán téma hangsúlyozásaként, rögtön a darab kezdetén exponált szólót kapnak. Az elkészült partitúrában Richard Strauss ugyan nem jelezte, de a vázlatokból kiderül, hogy a mű öt, különböző hosszúságú képből áll: Tengeri táj – Cseresznyevirág-ünnep – Vulkánkitörés – Szamurájtámadás – Császári himnusz. Bár e képek megszakítás nélkül követik egymást, s nem egyszer hosszabb-rövidebb átvezető részek kötik őket össze, a zene karaktere, illetve a bőségesen alkalmazott illusztratív elemek mégis könnyen felismerhetővé teszik a különböző jelenségeket illetve történéseket: a tenger hullámzását, a cseresznyevirág-ünnep madárcsicsergéssel tarkított, színpompás természeti képét, a baljós timpani-tremolóval bevezetett, egészen „élethűen” ábrázolt többszöri vulkánkitörést, vagy a mozgékony fugato alakjában kibontakozó szamurájtámadást.