IX. („nagy” C-dúr) szimfónia, D. 944

„Aki ezt a szimfóniát nem ismeri, keveset tud Schubertről” – írta Robert Schumann a szimfóniairodalom e különleges darabjáról. Különleges a zeneszerző, Franz Schubert helyzete is a zenetörténetben. Csak egy évvel élte túl Beethovent, pedig egy bő generációval (huszonhét évvel) fiatalabb volt nála, ám rövid élete során nagy utat tett meg: Haydn, Mozart és Beethoven klasszikus örökségéből kiindulva kaput nyitott a romantikára.

Schubert első hat szimfóniája után, 1818-ban megszakad a sor: ettől kezdve ebben a műfajban mintegy hat évig csak vázlatok és töredékek kerülnek ki a zeneszerző keze alól – köztük a töredékként is a koncertrepertoár állandó részévé vált h-moll, „Befejezetlen” szimfónia –, s hátralévő életében már csak egyetlen teljes szimfóniát komponál, a „Nagy” C-dúrt. Sokáig azt hitték, hogy a mű Schubert halálának évében keletkezett, ám az újabb kutatások kiderítették, hogy a zeneszerző valójában 1825 nyarán, Bad Gasteinben és Gmundenben vetette papírra, s később már csak kisebb javításokat végzett rajta. Teljes a zűrzavar a szimfónia számozása körül: nevezték már hetediknek, nyolcadiknak, és újabban leginkább kilencediknek, aszerint, hogy a befejezettség tényét vagy az időrendet tekintették-e fontosabbnak – manapság az óvatosabb koncertrendezők már egyszerűen csak „Nagy” C-dúr szimfóniaként hirdetik meg. (A „nagy” melléknevet kezdetben talán azért ragasztották a műre, hogy megkülönböztessék a hatodik, „Kis” C-dúr szimfóniától, ám az idők során nyilvánvalóvá vált, hogy ez a jelző esztétikai értékmérőként, illetve a darab zenetörténeti jelentőségét tekintve is tökéletesen helyénvaló.)

A „Nagy” C-dúr szimfóniát Schubert életében sosem adták elő nyilvánosan, s nyomtatásban sem jelent meg, így csak a véletlen szerencsének köszönhető, hogy egyáltalán fennmaradt. Tíz évvel a zeneszerző halála után Robert Schumann szerezte meg a szerzői kéziratot Schubert testvérétől, s ő adta tovább Felix Mendelssohnnak, aki 1839-ben a lipcsei Gewandhaus Zenekar élén vezényelte a mű első teljes előadását. Schumann nem sokkal ezután lelkes beszámolót írt az általa alapított Neue Zeitschrift für Musik hasábjain a szimfóniáról, méltatva annak mesteri megformálását és még 1840-ben is megdöbbentően újszerű vonásait. Nyitótétele például „a lehető legszabályosabb” szonátaformában íródott, az egyes formarészek azonban nem éles cezúrákkal, szünetekkel, hanem sajátos átmenetekkel váltják egymást, mintegy áttűnnek egymásba. Schumann is csodálattal szemléli mindjárt az első tétel Andante-bevezetése és a szonáta-főrész közötti átmenetet: „Úgy tűnik, mintha nem lenne tempóváltás; nem tudjuk, hogyan, de hirtelen megérkezünk [a főtémához].” Maga a bevezetés is rendhagyó módon, kürtszólóval, a német romantika jellegzetes természetzenéinek hangján kezdődik. Ez a bevezető kürttéma mintegy a tétel mottója: diadalmas karakterrel visszatér majd a befejezéskor, a belőle leszakadó, pontozott ritmusú motívum pedig az egész tételt áthatja. Schumann a rendkívüli tehetség jeleként értékelte továbbá, hogy Schubert, aki oly keveset hallhatta saját hangszeres műveit előadva, milyen briliánsan hangszerelte meg a művet, s azt is észrevette, hogy a zeneszerző a szimfóniában úgy használja a hangszereket, mint az énekhangokat, s a hangszercsoportokat, mint egy kórust. Ennek talán legszembetűnőbb példája a harmadik tétel, a scherzo középrésze, amelynek szívet melengető dallamait mindvégig a fúvóskórus „énekli” vonóskísérettel. S talán az sem véletlen, hogy az elementáris ritmikájú, Beethoven szimfóniafináléiban gyökerező finálé közepén, a szeretve tisztelt idősebb pályatárs előtti tisztelgésként épp az Örömódából vett idézet szólal meg.