I. Allegro
II. Moderato
III. Presto
IV. Largo
V. Allegretto

1944 végén az a pletyka terjedt el orosz zenei körökben, hogy Dmitrij Sosztakovics (1906–1975) tervbe vette egy újabb szimfónia megírását, amely – a „leningrádi” Hetedikkel megkezdett, illetve a „sztálingrádi” Nyolcadikkal folytatott sort lezárandó – a Szovjetunió végső győzelmét öntené zenei formába. Az újságírók persze megkeresték a legilletékesebbet is, és a zeneszerző megerősített: „igen, már a következő, a Kilencedik szimfóniára gondolok. Nem csupán zenekarra, hanem szólistákra és kórusra is szeretném komponálni – csak találnék egy megfelelő szöveget. Attól tartok azonban, hogy egyesek szerénytelen párhuzamokat vonhatnának” – tette végül hozzá, alighanem Beethoven Kilencedikjének kórusfináléjára utalva. Néhány közeli ismerős és pályatárs még hallhatta is az új szimfónia lassú moll bevezetését és optimista dúr Allegróját – e változatot azonban a zeneszerző végül félbehagyta. 1945 nyarán a szovjet sajtó mégis kiszivárogtatta, hogy hamarosan bemutatják az új szimfóniáta, amelyet „szerzője a mi nagy győzelmünknek ajánlott”. Sosztakovics – a korábbi próbálkozások töredékeit félretéve – augusztus 5. és 30. között valóban megírta a Kilencediket, a mű november 3-i, leningrádi bemutatója azonban a szovjet zeneélet történetének talán legnagyobb botrányába fulladt. A várt monumentális kórusszimfónia helyett ugyanis könnyed hangvételű, szinte egyetlen nagy scherzónak tűnő „sinfonietta” szólalt meg a pódiumon, amely Beethoven hősi pátoszának felidézése helyett mintha Haydn tréfásan szókimondó egyszerűségét választotta volna példaképül. Az egyszerű tematika, a világos, viszonylag kis apparátusra szánt hangszerelés, az expozíció konzervatív megismétlése mind-mind szinte parodisztikus szándékot sejtetett – a művet pedig már csak azért is nehéz lett volna a „háborús szimfónia-triász” betetőzésének tekinteni, mert öt tételének együttes hossza sem érte el a Hetedik vagy a Nyolcadik szimfónia nyitótételének terjedelmét. A szovjet kritikusok fenntartásait azonban az idő és az előadóművészek hamarosan megcáfolták: a háború emlékének elhalványodtával a Kilencediket immár sokkal több karmester tűzte műsorára, mint a Hetedik vagy a Nyolcadik súlyos programzenéjét.