IX. d-moll szimfónia

A Kilencedik Anton Bruckner utolsó szimfóniája. Hosszú alkotói folyamat eredménye: első tételét a szerző 1887 és 1892 között komponálta, a másodikat és a harmadikat 1894-ben fejezte be – a negyedikkel pedig már nem készült el (szobalányának visszaemlékezése szerint még halála napján, 1896. október 11-én is azon dolgozott…). Bruckner érezte, hogy nem lesz erejea a finálét befejezni, ezért fölmerült benne a gondolat, hogy a harmadik, lassú tétel után lezárás képpen saját Te Deumát adják elő. Bele is fogott egy átvezető rész komponálásába, amely a szimfónia harmadik tételének E-dúr lezárása és a Te Deum C-dúrja közti átmenetet szolgálta volna, de később letett erről a tervéről. A befejezetlenül maradt szimfónia csak a komponista halála után 7 évvel, 1903-ban hangzott fel először, Bruckner tanítványának és lelkes propagálójának, Ferdinand Löwének avezényletével és átdolgozásában Bécsben (Löwe nemcsak hogy lerövidítette és áthangszerelte a művet, hanem egyes helyeken annak harmóniai merészségeit is tompította, „legömbölyítette”.) Az eredeti verzió első kiadására csak1934-ben került sor.
Arra a kérdésre, hogy Bruckner a szimfónia fináléjából valójában mennyit komponált meg, nehéz válaszolni, mivel a szerzői kézirat szétszórtan és töredékesen maradt fenn. A kutatás mai állása szerint, részben egészen vázlatos formában ugyan, detalán a teljes tétel készen állhatott. A fennmaradt vázlatanyag alapján a 20. század második felében többen is kísérleteztek a rekonstruálásával, és lemezfelvételek és nyomtatott kiadások is készültek ezekről a rekonstrukciókról – ám a mű a hangversenypódiumokonmind a mai napig befejezetlen, három tételes formájában hangzik fel a leggyakrabban, „fináléként” a Te Deummal vagy anélkül.
„A 19. század második felének legújítóbb zeneszerzője” – így ír a mesterről a legtekintélyesebb angol lexikon Bruckner-szócikkének szerzője. Bár a IX. szimfóniában is lépten-nyomon érezhetjük (egy-egy átsuhanó karakter, harmóniai fordulat vagy hangszerelési megoldás formájában) a rajongva csodált példakép, Wagner hatását, a komponista érett kori műveinek újító, a 20. század felé előremutató jellege nagyrészbenépp a Wagnernél is tovább lépő, merész harmónia- és hangnemkezelésben mutatkozik meg. Bruckner zenéje ugyan sosem lép ki egészen a tonális keretek közül, kései műveibenazonban gyakran találkozunk hosszabb-rövidebb ideig tartó, bizonytalan hangnemű szakaszokkal– mint például a 9. szimfóniában a második helyen álló, fantasztikus Scherzóban, amely a fafúvók rendkívül disszonáns akkordjával kezdődik, majd a vonósok is ennek az akkordnak a hangjait játsszák pengetve, sa d-moll alaphangnem igazából csak a 42. ütemben szilárdul meg. A gyönyörű Adagióban– talán az élettől való búcsúzásként – Bruckner számos régebbi művéből vett rövid emlékkép jelenik meg; a tétel legvégén a kürtök a VIII., illetve a VII. szimfónia egy-egy motívumát idézik fel.