Az 1931-ben komponált IV. concerto Prokofjev balkezes zongoraversenye. Megrendelője ugyanaz a Paul Wittgenstein volt, akinek a számára Ravel híressé vált versenyművét is komponálta. Az osztrák zongoraművész az

I. világháborúban vesztette el a jobb karját, ám az orosz hadifogságból hazatérve folytatta előadói pályafutását: a zeneirodalom számos darabjából ő maga készített balkezes átiratot, és sok kortársát (Ravel és Prokofjev mellett például Benjamin Brittent és Richard Strausst) kérte fel balkezes versenymű komponálására. Prokofjevnek nem volt vele szerencséje: Wittgenstein az elkészült mű zenéjét nem értette meg, és a darabot soha nem is játszotta el nyilvánosan. A komponistaugyan tervbe vette, hogy kétkezes átiratot készít belőle, az elképzelésből azonban végül semmi nem lett, az eredeti mű bemutatójára pedig csak Prokofjev halála után három évvel, 1956-ban került sor.
Prokofjev kiváló zongorista volt (az összes többi zongoraversenyét ő maga mutatta be), ezért nyilvánvalóan izgalmas kihívást jelentett számára egyetlen kézre komponálni. A darab rendkívül mozgékony, a hangszer teljes terjedelmét kihasználó zongoraszólama hatalmas ugrásokkal rövid idő alatt nagy hangzástereket jár be. A zeneszerző hallhatóan arra törekedett, hogyegy kézzel a teljes zongorahangzás illúziójátteremtse meg: erre utal (főként a középtételekben) a polifon, illetve a dallam-kíséret faktúra gyakorisága – technikailag igen nehéz például a 3. tétel közepe táján felhangzóbarokkos szakasz –, de hallhatunk Liszt és Chopin zongorastílusára emlékeztető, gyöngyöző futamokat és erősen díszített dallam-arabeszkeket is.
A mű különlegességét azonban nem csak zongoraszólama adja. Prokofjevnek mind az öt zongoraversenye más-más felépítésű: a tételek száma, karaktere és funkciója is eltér a klasszikus-romantikus, három tételes formától. A negyedik versenymű ugyan a másodikhoz hasonlóan négy tételből áll, de míg a korábbi mű súlyponti részét a két szélső tétel adta, itt épp fordított a helyzet. A meglehetősen rövid nyitótétel karakterben inkább finale-jellegű: motorikus mozgású, briliáns, szellemes kompozíció, amelyben a zenei történés irányítója, motorja mindvégig a zongora. A zenekar csak a 2. tétel bevezetésében lép előtérbe. Ez Prokofjev egyik legszebb lassú tétele; a vonós és fafúvós hangzásokból mesteri kézzel kikevert, csodálatos hangszín-varázslat. A 3. tétel nem csak pianisztikus, hanem zenei szempontból is a legösszetettebb: a karakterek sokfélesége jellemzi, a kezdetén felhangzó, szinte groteszk trombita-fanfártól a lírai pillanatokig. A finale a nyitótételnek nem csak B-dúr hangneméhez, hanem zenei anyagához is visszatér; váratlan, frappáns befejezése viszont a lassú tétel végét idézi: a zongora magasra törő, halk skálamenetével a zene mintegy „elfut” a hallgató elől.