Gustav Mahler 1899 nyarán, miután a megelőző három év alatt alig alkotott, újrakezdte a komponálást. Élete legsikeresebb időszakában volt ekkor a bécsi Udvari Opera, a Hofoper és a Bécsi Filharmonikus Zenekar elismert és rajongott vezetőjeként. Ekkor vásárolt telket a Wörth-i tó partján, ahova felépíttette a híres „komponálóházikóját”, s ezen a nyáron ismerkedett meg későbbi feleségével, Alma Schindlerrel is.

Nem meglepő tehát, hogy egész életműve talán legderűsebb alkotása is ekkor született, a IV. szimfónia. Nemcsak a rövidségével (valamivel rövidebb egy óránál), hanem a kisebb létszámú zenekarral, s az ebből következő áttetsző, finom hangzással tűnik ki a komponista más szimfóniái közül. Hiányzik a többinél megszokott pátosz és a robbanásszerű érzelmi megnyilvánulások, ezek helyét a derűs, vidám természeti képek egymásba illeszkedő sorozata váltja fel.

A mű szervesen illeszkedik a „dalszimfóniák” közé, amikor a zeneszerző legfőbb inspirációját valamely irodalmi alkotás megzenésítése, vagy szellemiségének átvétele jelentette. A IV. szimfónia is a német népköltészet különleges gyöngyszeméből, A fiú csodakürtje sorozatból merített, mely Mahlernek oly hosszú ideig ihletadó alkotása volt. A mennyei élet, vagy más fordításban Az égi örömök (Das himmlische Leben) című vers a szimfónia fináléjában hangzik fel. Mindent elmond Mahler egyik legelismertebb tolmácsolója, Bruno Walter, aki a dalt előadó szoprántól azt kívánta, hogy minden gesztus nélkül énekelje azt, hiszen „Ön most tényleg egy valódi angyal!”