Robert Schumann, 1841 márciusában bemutatott I. szimfóniájának sikerén felbuzdulva, hamarosan felvázolt egy második, d-moll szimfóniát. Az új művet szeptember 13-ra, újdonsült felesége, Clara születésnapjára fejezte be, és december 6-án hangzott el először, a lipcsei Gewandhausban. A fogadtatás ezúttal hűvös volt, s ez olyannyira elkedvetlenítette a komponistát, hogy a darabot nem engedte nyomtatásban megjelentetni. Tíz év múlva, 1851-ben azonban mégis elővette a partitúrát, a művet részben átdolgozta és teljesen újrahangszerelte, s két évvel később, IV. szimfóniaként publikálta.

A darab felépítése egészen rendhagyó: bár a klasszikus szimfóniákból jól ismert, négytételes formamodellt követi (a lassú tétellel a második, a scherzóval a harmadik helyen), ám a négy tétel megszakítás nélkül hangzik el, és a zene egészét át meg átszövik a tematikus megfelelések és utalások.
A nyitótétel lassú bevezetésének kezdetén felhangzó, hat hangból álló motívum az egész szimfónia mottója: a mű további témáinak legtöbbje belőle származtatható. A lassú bevezetés végén, a tempó fokozatos gyorsítása mellett születik meg a „viharos”, d-moll főtéma, amely a szintén rendhagyó felépítésű nyitótétel legnagyobb részét uralja. A szonáta-forma középső, kidolgozási szakasza szokatlanul hosszú, és a főtémának egy újváltozata is megjelenik benne: három energikusan lecsapódó akkord, amelyhez ellenpontként, kiegészítésként kapcsolódik az eredeti főtéma-fej. A tétel első lírai dallama is csak ebben a szakaszban, és csak pár pillanatra szólal meg – mint ahogyan egy napsugár kivillan a felhők mögül. Az igen rövid repríz ennek a lírai dallamnak az energikus, D-dúr változatával indul (innen kezdve a zene már mindvégig D-dúrban marad.). A Romanze feliratú, a-moll lassú tétel oboa–cselló kezdőtémája után eredeti alakjában tér vissza a mottó-dallam. A tétel középrészét a szólóhegedű szapora figurációja tölti ki – ennek a figurációnak a változatát játsszák a hegedűk a III. tétel, a d-moll Scherzo középső, trió-szakaszában. Ez a trió a visszatérő scherzo-főrész után újra megjelenik, de már nem fut végig. Lassan változik a szín, felsejlik a nyitótétel főtémája, s hirtelen úgy érezzük, mintha Beethoven V. szimfóniáját hallgatnánk: itt is a sötétségből a fénybe, d-mollból D-dúrba tartunk egy csodálatos, katartikus hatású átvezetés során. Végül kitörő örömmel szólal meg a finale főtémája – amely nem más, mint a nyitótétel főtémájának a három akkorddal kombinált változata. Ez a ragyogó D-dúr finale tehát mintegy a nyitótétel folytatása, amely két fokozatban felgyorsuló, diadalmas hangvételű codával ér véget.