IV. (B-dúr) szimfónia, op. 60

Ludwig van Beethoventől (1770–1827) már a kortársak is azt várták, hogy művei eszméket és hősöket ábrázoljanak, zenébe foglalják a fény és sötétség harcát, a szereplők (vagy maga az alkotó) küzdelmeit, szenvedélyeit, apoteózisát vagy éppen bukását. Különösen érvényes ez a szimfóniákra, főképp harmadik (Eroica, Esz-dúr), az ötödik (Sors, c-moll) és a kilencedik (d-moll) műre, de ott van mindez a grandiózus hetedikben, sőt már az oroszlánkörmöket megmutató elsőben is. A páros sorszámúak többsége azonban mintha másféle modellt követne. Közöttük talán a 4. szimfónia (B-dúr, op. 60) a legkülönösebb, mivel ez illeszthető be legkevésbé a szerzőről kialakult képbe, ezért viszonylag kevés figyelmet kapott a „hősi” szimfóniák árnyékában. Pedig meg van benne minden, amitől azonnal népszerű lehetett volna: szellemesség, formai arányosság, a zenekar virtuóz kezelése és a műfaj klasszikus hagyományainak tisztelete, valamint az újdonság és közérthetőség szinte tökéletes egyensúlya. Ezek az erények elsöprő sikert biztosítottak Haydn szimfóniáinak, csakhogy az ifjú Beethoventől a közönség éppen a lázadást, az elődök arcul csapását várta.

A 4. szimfónia 1806-ban, az Eroica premierje és a Fidelio komponálása után készült, a hegedűversennyel és a 4. zongoraversennyel egy időben. Utóbbival és a Coriolan nyitánnyal együtt mutatták be 1807 márciusában, Lobkowitz herceg palotájában.

Az 1. tétel (Adagio – Allegro vivace) komor bevezetése tragédiát sejtet, a berobbanó főtéma viszont vidám lendülettel szólal meg. Az Eroicához hasonlóan hamarosan ez is elhangzik heroikus forte változatban, de a mindössze nyolc ütemnyi szakaszt azonnal könnyed, pasztorális anyagok váltják fel, éppen a Pastorale szimfónia F-dúrjában.
A 2. tétel (Adagio) lassú, stilizált indulóra emlékeztet. Szokatlan módon fontos szerepet kap benne a háttérben megszólaló timpani, amelynek jellegzetes pontozott ritmusait a 2. hegedűszólam előlegezi és később más hangszerek is átveszik. Ez ellenpontozza a hegedűk, a klarinét vagy az oboa hol nagyívűen éneklő, hol megszakított dallamait.
A 3. tétel (Allegro vivace) igazi klasszikus scherzo, amely tele van ritmikai játékokkal. A főrészben a hármas lüktetést gyakran kettes hangcsoportok zavarják össze, hogy annál hatásosabb legyen a rend helyre állítása. A hagyományos három részes, triós forma itt öt részessé bővül azáltal, hogy Beethoven nem zár le az első szakasz visszatérése után, hanem másodszor is hozza a triót, amit a főrész rövidített változata követ (ABABA).
A 4. tétel (Allegro ma non troppo) került talán a legközelebb a még élő Haydn világához. Az ifjú titán itt mintha azt próbálta volna megmutatni, hogy a nagy mester szimfónia-fináléihoz hasonlóan ő is képes a vidám, önfeledt muzsikálásra. (Gombos László)