Bohuslav Martinů (1890–1959) a 20. század egyik legjelentősebb cseh zeneszerzője. Életének nagy részét szülőhazáján kívül töltötte; 1923-tól 1940-ig Párizsban, 1941-től 1953-ig New York-ban, s azután felváltva Európában illetve Amerikában élt. Termékeny szerző volt, s szinte minden műfajban komponált: 15 operát, 14 balettet, kórusműveket, dalokat, tekintélyes mennyiségű kamarazenét (2-12 hangszerre), zongoradarabokat és nem utolsósorban zenekari műveket, köztük 6 szimfóniát írt. Első szimfóniáját 1942-ben, 52 éves korában vetette papírra, Serge Koussevitzky, a Bostoni Szimfonikusok vezető karmestere megrendelésére. Amilyen sokáig várt a legkomolyabb zenekari műfaj meghódításával, olyan gyorsan követte az első darabot másik négy: 1943 és 46 között évente egy-egy, majd 1953-ban az utolsó, a 6. szimfónia.
A fiatal Martinůt sokféle hatás érte. Honfitársai, Dvořák és Janácek mellett Debussy és Stravinsky zenéje érintette meg leginkább, de a 20-as évek közepétől a 30-as évek elejéig például a jazz is jól hallható nyomokat hagyott műveiben. Mindig is nagyon fogékony volt a régmúlt korok zenéire; a középkori többszólamúságtól a reneszánsz polifónián, Monteverdin és Corelli, Vivaldi, Bach concerto grossóin át Beethovenig sokféle stílusból szerzett inspirációt. Művei mégsem váltak eklektikussá; már az 1920-as évek végére kialakította egyéni stílusát, amely élete végéig a 20. század közepének egyik jellegzetes zenei nyelve maradt.
A 4.szimfónia 1945 április-júniusában keletkezett, bemutatóját még ugyanazon év novemberében, a Philadelphia Zenekar élén Ormándy Jenő vezényelte. A mű a klasszikus, négytételes formát követi, a scherzóval a második, s a lassú tétellel a harmadik helyen. A gyakran impresszionista hatású, ragyogó zenekari hangzás fontos eleme, Martinůra jellemző módon a szinte mindvégig játszó zongora hangszíne. A zeneszerző érett stílusát általában a neoklasszikus jelzővel szokták illetni; s a 4. szimfóniában is felfedezhetünk Beethovent és Schubertet idéző, finom „áthallásokat”. A mű általános karakterét egyes elemzői a II. világháború befejezését követő optimizmussal jellemzik; s valóban: bár minden tételében előtűnnek nyugtalanító árnyak is (az energikus, 6/8-os Scherzo például egy ponton szinte fenyegető hatású indulóvá változik), a végkicsengés mindig pozitív.