I. Bewegt, nicht zu schnell II. Andante. Andante quasi Allegretto III. Scherzo. Bewegt
IV. Finale. Bewegt, doch nicht zu schnell

Bruckner (1824-1896) egyik legnépszerűbb (ha nem a legnépszerűbb) szimfóniája a IV. A darab keletkezéstörténete a Bruckner-életmű olyan izgalmas fejezete, mely a műnek a specialisták körében is különleges népszerűséget biztosít.

Az első változat 1874-ben készült el. 1878-ban Bruckner új scherzót írt a szimfóniához, a többi tételt részben átdolgozta. Az 1878-as első scherzo Bruckner legmerészebb partitúrái közé tartozik (egy osztrák kutató a tétel ritmikai komplexitását Ligeti György nagyzenekari műveivel vetette össze), talán túlságosan is újszerű és nehezen kivitelezhető volt, valószínűleg ezért döntött Bruckner úgy, hogy teljesen újat ír helyette. Ez a második scherzo, az úgynevezett „Vadász scherzo” a mű emblémájává vált. Végül 1880-ban a szimfóniához új finálé készült. Ha a kisebb-nagyobb revíziókat, átírásokat nem vesszük is figyelembe, a IV. szimfónia megjelölés tulajdonképpen hat teljesen különböző, egyéni profilú és zenei anyagú tételt takar. A korábbi változatok – természetesen jóval ritkábban, mint a véglegesnek tekinthető műalak – fel-felhangzanak az európai koncerttermekben.

Az 1880-as változattal persze még nem ért véget a mű alakítgatása. A korábbiakhoz képest aprónak tűnő, de a darab jelentését, dramaturgiáját alapvetően érintő változtatásra 1887-88-ban került sor. Az utolsó tételben Bruckner – a korábbi szimfóniáknál is találni erre példát – az első tétel jellegzetes témáját (kürtszignál) is szerepelteti. A tételt és egyben a szimfóniát záró utolsó nagy fokozás tetőpontján ennek a nyitótémának a ritmusa visszatér. Valószínű, hogy karmesteri tanácsra Bruckner ezt az idézetet azzal tette egyértelműbbé, hogy az utolsó ütemekben nem csak a téma ritmusát, hanem dallamát is felidézte. A IV. szimfónia leggyakrabban ebben az utolsó változatban hangzik el.

A szimfónia tipikus bruckneri hangütéssel kezdődik. A vonósok halk tremolója fölött egy végtelenül egyszerű kürt szignál szólal meg. Ennek a témacsírának kettős arca van. A motívum egyfelől statikus, önmagába zárt, önmagába visszatérő karakterű, másfelől felfelé törő és dinamikus, mely elsősorban a motívum ritmusával magyarázható.

A lassú tétel hangulatvilágát sokféleképpen jellemezték már. Van, aki melankolikusnak, szomorúnak hallja, mások természetzenét hallanak ki belőle, megint mások gyászindulót. Bruckner biográfusai szerint ez az Andante egy zarándokének.

Az 1880-ban elkészült finálé (melyet egy korabeli recenzens „Végítélet” finálénak nevezett el) egy „népünnepély” jellegű zárótételt váltott fel. A két finálé közötti időszakban – Brucknerre jellemző módon – a zeneszerző már az ötödik és a hatodik szimfónián dolgozott, valamint átdolgozta a másodikat és harmadikat. Az új művek, illetve az átdolgozások nyilván hatással voltak a negyedik szimfónia fináléjára is. Az epikus összefoglalásra és a keretes szerkezetre az ötödik szimfóniában törekedett, a formát tagoló ostor- vagy pörölycsapásszerű téma párhuzamát a harmadik szimfóniában találjuk meg.