I. Allegro maestoso II. Adagio flebile con sentimento III. Rondo galante. Andantino gaio

A 19. században az utazó hangszervirtuózok töltötték be a mai sztárok szerepét. Bejárták a világot, s lélegzetelállító technikájukkal magukhoz láncolták a közönséget. Minden lehetséges hangszernek akadtak virtuózai, de az első modern, mai értelemben vett virtuóz a hegedűs Niccolo Paganini (1782-1840) volt. Játéktechnikája mellett személyes kisugárzása is megbűvölte hallgatóit, még az oly tisztafejűeket is, mint Heinrich Heinét, aki így emlékszik találkozásukra: „Aztán végre a színpadon megjelent egy sötét alak, aki úgy tűnt, megjárta már a poklot is. Ez volt Paganini fekete gálájában. (?) Testének szögletes hajlataiban valami borzalmas merevség volt és egyszerre valami őrült állatiasság, hogy a hajlongásainál egy különös nevetés tört ránk; de az arca, ami a vakító megvilágításban még hullaszerűbben fehérnek tűnt, valami esedezőt, valami tébolyult megalázkodást hordozott, hogy a nevetésünket iszonyatos részvét váltotta fel.” Ez a megjelenés biztosan szerepet játszott annak az elképzelésnek a kialakulásában, miszerint Paganini eladta volna lelkét az ördögnek, hogy ő lehessen a világ legjobb hegedűse.  Félelmetes külseje a valóságban rossz egészségi állapotának következménye volt, többek között súlyos állkapocs-gyulladásának, mely miatt több foga is kihullott. 

Attól való félelmében, hogy esetleg utánzói ellesik trükkjeit, féltékenyen őrizte kéziratait (kottáit mindig magánál hordta, s csak közvetlenül a próbák előtt osztotta ki a zenekari tagoknak). Életében néhány kamarazenei kompozíción és a 24 Capricción (op. 1) kívül semmit nem adtak ki nyomtatásban. Így első két hegedűversenye is csak 1851-ben, halála utána jelent meg. A többi négy koncertet pedig csak a hetvenes években nyomtatták ki. 

A IV., d-moll hegedűverseny az előzőekhez hasonlóan szintén felvonultatja Paganini teljes technikai eszköztárát, a hangszeren lehetséges bravúrok majdnem mindegyikét. Üveghangokat, duplafogásokat, pizzicatót (bal kézzel is) és különféle rafinált vonásnemeket, széles dallamokat a hegedű legmélyebb húrján és a hangszer teljes hangterjedelmén végigcikázó futamokat ír elő művében. A hallgató pedig szinte látja (és hallja), hogy egy virtuóz az „ujjainak” írja a bravúrdarabot.