A Wagner-tetralógia zárójelenetének megértéséhez, hogy miért kell Brünnhildének önként máglyán végezni, miért kell az ujján lévő gyűrűt a tűz által megtisztítani és visszaadni a rajnai sellőknek, hosszú, szövevényes történetet kellene elbeszélnünk. Hiába ismernénk meg tökéletesen az események tartalmát, a záróképet akkor sem tudnánk jelentőségének, súlyának megfelelően befogadni. Ugyanezzel a problémával találta magát Wagner is szemben, amikor a Siegfrieds Tod (Siegfried halála) kompozíciós munkálataiba kezdett. Fennmaradtak 1850-ből a norna-jelenethez írt vázlatok, mely jelenet lett volna az első tervek alapján arra hivatott, hogy a hőstragédia előzményét, az istenmítoszt mint egy eposzt elbeszélje. Wagner ekkor szembesült azzal, hogy zenedramaturgiailag éles törés keletkezik a színpadra állított tragédia és a csak elmesélt mítosz között. A bevezető epikus jellege miatt zeneileg nem tudja a szereplőket lényegük teljes mélységében bemutatni, hiányzik hozzá a mítosz zenei megjelenítése. Wagner nemcsak dramaturgiai, hanem zenei okokból is szükségesnek érezte az előzmények részletes kifejtését, Siegfried halálának kettős drámává szélesítését. A zenedrámai vonatkozások ábrázolása csak akkor válik egyértelművé, ha a zene konkrétan tud utalni valamelyik szereplőre vagy cselekményre, ha egyes utalók már az adott színpadi mozzanat jelképévé váltak. A zenei utalók rendszerének, az ún. vezérmotívum-technikának a nagyszerűsége abban rejlik, hogy képes összekapcsolni a színpadon éppen jelenlévő dolgokat jelen nem lévőkkel. Így írt erről 1851 novemberében Lisztnek: „Az ábrázolás ily módon elérhető világossága révén, minthogy egyidejűleg a jelenleg hosszadalmas elbeszélő elem elmarad, vagy legalábbis a feltétlen szükséges mozzanatokra korlátozódik, elegendő helyet nyerek ahhoz, hogy a legmegragadóbb mértékben fokozzam a vonatkozások bőségét.”

Míg az epikai elem hosszúsága a Siegfrieds Todban a zenedrámai hatást szinte lehetetlenné tette, addig a megvalósult tetralógia-koncepcióban éppen fordítva: az elbeszélő visszatekintések a korábban történt eseményekre a zenei jelképrendszer gazdag motivikus kibontására adnak lehetőséget. Wagner a szükséges és a hallgatóságot folyamatosan „háttérinformációkkal” ellátó motívumbőséget néhány ősmotívumból nyeri, amelyek egyszerűsége az egész rendszer áttekinthetőségének záloga: „A Rajna kincsében nyomban ráléptem az új útra, amelyen elsőbben is a plasztikus természet-motívumokat kellett megtalálnom; ezek egyre egyénibb módokon továbbfejlődve a szerteágazó cselekmény és a jellemek szenvedélyáramlatainak hordozóivá lettek.” (Epologischer Bericht, 1871)
Az Istenek alkonyának zárójelenete, Brünnhilde szenvedélyes éneke pusztán zenei élményként is varázsa alá vonja a hallgatót, miközben a zenei jelképrendszer a halandóvá lett walkür személyén keresztül a tetralógiában átélt eseményeknek, az „ősbűn”-től a tűzben való megtisztulásig, a történet szereplőinek és fontosabb helyszíneinek megidézésével a kettős dráma katartikus összefoglalását adja.