Ima

Eötvös Péter 2001–2002-ben komponálta IMA című művét a Westdeutscher Rundfunk felkérésére, ősbemutatójára 2002. szeptember 13-án került sor Kölnben. A mű igen nagy előadói apparátust vonultat fel, ráadásul a szólóénekesek, a vegyeskar, a főleg fúvós hangszerekkel kibővített szimfonikus zenekar és a két szintetizátorjátékos által keltett hangokat a teremben helyet foglaló hangtechnikus szét is teríti a térben. A három tételes, közel félórás kompozíció a zeneszerző 1995-ben írott Atlantisz című művének folytatása. Azonban míg az Atlantisz a múltban és a víz alatti világban egy elsüllyedt kultúra nyomai után kutató lassú utazás érzetét kelti, az IMA a jelenből tekint vissza az elsüllyedt földrészre.

 

Eötvös Péter két költő szövegét használta fel az IMA komponálása során: Gerhard Rühm Gebet című versét, s az „Incipit citatum” feliratú részletet Weöres Sándor Néma zene című költeményéből. Mindkét költemény kitalált nyelven íródott. Rühm versében – amely már címében is imádság – a költő egy litániaszerű, fojtott énekbeszédhez hasonló nyelvezetet használ, s a szöveg visszatérő a-a-u e-e-o-i magánhangzókra épülő fiktív szavai az ima recitálásának gesztusát imitálják. Mintha az ősi kultúrában létezett volna egy ima, amely ősi nyelven szólt az ősi istenekhez. Weöres Sándor költeményének idézett részlete pedig a bibliai teremtéstörténet első három versét mondja el egy általa kitalált nyelven. Eötvös szerint – aki a verssel 1966-ban találkozott először, s az Atlantiszhoz is felhasználta – ez úgy hangzik, mint „egy polinéz nyelv latin beütéssel”. S bár az IMA szövege végig kitalált nyelven szól, a mű elhangzása során mégis olyan érzése lehet a hallgatónak, mintha időnként értelmes szavakat vélne felfedezni.

 

Eötvös Péter művében alapvetően későromantikus, szinte mahleri gesztusokat hallhatunk. Elcsendesedik, figyel, ágálva gesztikulál, ahogy egy imádság is. Rituális témára, szakrális térben való megszólalásra utalnak a harangok, az előtérbe helyezett rézfúvós hangzás, nagy mélységek és égi magasságok. Szintén az imádságot idézheti fel az, hogy a látszólagos mozdulatlanság mögött folyamatos a mozgalmasság, az állóvízszerű széles, statikus felületeken belül élő organizmusok léteznek. A mű már témájából is fakadóan érzelemközpontú, érzelmeket kíván nemcsak felidézni, de kelteni is.