Szerb Antalt idézzük: „Eduard Mörike (1804-1875) élete és személyisége oly csendes, világtól elvonult, félénk, mintha nem is alanya volna a költészetnek, hanem tárgya, mintha egy romantikus novellista találta volna ki. Életművének nagy része – népi hangú balladái, végtelenül finom költeményei, idilljei, híres Mozart-novellája (Mozart prágai utazása) és ezerszínű romantikus meséje, Das Stuttgarter Hutzelmännlein (1852) – ebből az Isten háta mögötti csendből nőtt ki. Ha csak ezeket írja, akkor is kiemelkedik a másodlagos romantikából. De Mörikében volt ez alatt valami mélyebb titokzatos én, amely nem fért a szelíd lelkész és tanár csodálatosan szűk élet- és szellemkörébe, és ennek a démonnak, ennek a spiritus familiarisnak köszönhetjük Mörike nagy verseit”. A jellemzés szinte tökéletesen illik Hugo Wolfra is. Wolf zenei mintái a Schumann-dalok voltak, e művek hatására a zongorakíséret tökéletesen emancipált, szinte az önálló zongoradarab rangjára emelkedik. Az énekszólamot szabadon és deklamatorikusan vezeti (ebben Wagner követője), harmónia – világa gazdagon alterált, ritmikája rafinált, a forma körvonalai tünékenyebbek. 1889-1892-ben a ciklusból több dalt is átdolgozott zenekarra.