I. Vivo II. Sostenuto III. Allegro con brio

A Bartók és Kodály utáni magyar zeneszerző-generációnak nem volt éppenséggel könnyű a dolga. A két mester tekintélye annyira megfellebbezhetetlen, az általuk kijelölt és kötelezőnek tekintett út annyira meghatározott volt, hogy csak igen keveseknek sikerült utánuk újat mondani, különösen az ötvenes évek elzártságában, ahol a más irányú tájékozódás lehetősége sem volt adva. A kevesek egyike volt Kadosa Pál, akire sokan emlékeznek mint legendás zongoratanárra (ő volt többek között Kocsis Zoltán, Ránki Dezső és Schiff András mestere), de akinek kompozíciói a halála óta eltelt negyedszázadban bizony némileg feledésbe merültek.

Kadosa ritka jelenség volt a magyar zeneszerzésben: vérbeli szimfonikus, aki nyolc szimfóniájával kimagasló zenekari életművet alkotott. A bartóki hagyományt nemcsak stílusjegyek összességeként értelmezte, hanem a maga totalitásában, amibe az is beletartozott, hogy zongoraversenyeit maga játszotta koncerten.

A III. zongoraverseny (Kadosa összesen négyet írt) 1952-53-ban íródott; két évvel később a szerző teljesen átdolgozta, és az eredeti zárótétel helyett újat komponált. A bartóki-kodályi népi hangvételt Kadosa elsősorban fejlett ellenponttechnikája révén haladta meg, valamint az olyan személyes hangú epizódokkal, mint amilyen a második tétel középrésze, melyet Pándi Marianne „háborgó látomás-zenének” nevezett.