"Collegium Musicum: Némely zeneértők gyülekezete, kik a célból, hogy gyakorolják magukat mind az énekes, mind a hangszeres zenében egy bizonyos direktor vezetésével, adott napokon és adott helyszínen összegyűlnek, és zenedarabokat adnak elő. Ilyen Collegium több helyütt is található. A lipcsei Bachisches Collegium Musicum mind közül a leghíresebb." Ez a fogalom-meghatározás a Lipcsében 1739-ben kiadott Großes Universal Lexiconban olvasható, és nemcsak a 18. század közepére kialakuló polgári hangversenyélet első kezdeményeibe enged betekintést, de arra is rámutat, hogy ennek egyik legismertebb alakja – Lipcsében legalábbis – Johann Sebastian Bach volt, aki 1729-ben vette át a Georg Philipp Telemann által 1707-ben alapított Collegium Musicum irányítását.
Az egyetemi diákok alkotta együttes, amely jeles alkalmakkor akár negyven tagot is számlált, még 1723-ban lépett szoros együttműködésre Gottfried Zimmermann-nal, a város legjelentősebb és legismertebb kávéházának tulajdonosával. A Lipcse legelőkelőbb utcáján álló kávéház egyik termében nagy létszámú együttes is elfért, és 150 fős közönség lehetett jelen a hangversenyeken. Belépti díj nem volt ugyan, de a hangversenyek előtt és után a publikum nyilvánvalóan elüldögélt valamennyit az étteremben, hogy a megfelelő mennyiségű fogyasztással fokozza a szellemi élményt és a tulajdonos bevételét.
Noha Bach úgynevezett zenekari szvitjeiről igen keveset tudunk, azt biztosan állíthatjuk, hogy elhangzottak a Collegium rendszeres hangversenyein, bár feltételezhető, hogy korábban – talán még Bach kötheni tartózkodása alatt – születtek. A műfaj eredete a francia udvari baletthez és Jean-Baptiste Lully nevéhez fűződik. Lully nem írt ugyan a bachi szvitsorozatokhoz hasonló műveket, de a balettjeiből és operáinak tánctételeiből összeállított szviteket rendszeresen játszották a 18. század elején Párizsban és Európa-szerte. Ezeket a műveket többnyire Ouverture-nek nevezték a nyitótétel nyomán, és maga Bach is ezt a gyakorlatot követte négy zenekari szvitsorozata esetében. A ma elhangzó két D-dúr darab (BWV 1068, 1069) autográf kézirata nem maradt fenn, így a datálásuk meglehetősen nehéz. A BWV 1068-ról kijelenthető, hogy 1725 előtti, mivel a nyitótételét Bach egy 1725-ös kantátájában (BWV 110) felhasználta, s bizonyíthatóan a hangszeres változat az előbbi. A BWV 1069-ről pedig csak annyi állítható biztosan, hogy 1731-ben elhangzott a Collegium Musicum valamelyik hangversenyén: a legkorábbi fennmaradt forrás egy 1731-es szólamanyag.
A korábbi D-dúr mű három hangszercsoportot alkalmaz, s ezeket különálló kórusokként kezeli: a három trombita és az üstdob áll szemben a két oboával illetve a vonósokkal. Egyes kutatók szerint az eredeti változat csak vonóskart alkalmazott – ennek nyoma, hogy az Air tételben nem szerepelnek fúvósok. A másik D-dúr szvitet még fényesebb zenekarra írta Bach, és itt is jól elkülönül három hangszeres kórus, a trombiták az üstdobbal, a három oboa a fagottal, illetve a vonóskar. Formai szempontból a két szvit annyiban hasonlít egymáshoz, amennyiben mindkettő a műfaj és az egyes tánctételek hagyománya által felállított kötöttségeknek felel meg. A Lully kezében megszilárdult francia nyitány például mindkét mű esetében azonos sémára épül: nagyszabású, ünnepélyes bevezetőt virgonc és virtuóz fúga követ.
Mindkét szvitben találunk azonos tánctételeket. A gavotte eredetileg francia paraszttánc volt, s a 16. században vált kifinomultabbá, amikor udvari körökben is népszerű lett, karaktere mérsékelten élénk, a korabeli leírások szerint "olyan örömet fejez ki, amely sohasem veszíti el az önkontrollját". A gavotte-hoz hasonlóan a bourrée is népi táncként kezdte a karrierjét, s hasonló utat járt be, amíg stilizált műzenévé vált, tempója valamivel gyorsabb, karaktere ugyancsak örömteli. A leghíresebb francia udvari tánc a menüett, amely kezdetben élénk tánc volt, lelassulásának az volt a konkrét oka, hogy az öregedő XIV. Lajos elrendelte: játsszák a menüetteket lassabban, mivel számára túl megerőltető volt a gyors tánc. A nagy francia Enciklopédia a menüett karakterét "mértéktartónak és elegánsnak" írja le.
A zenekari szvitek között csak a BWV 1068-as darabban találkozunk az "Air" felirattal, amely Bach legismertebb és legmegindítóbb tételeinek egyike fölött áll. Ezt a címet a 18. század elején nemcsak az énekelt áriákra használták, hanem az éneklő felsőszólamú hangszeres tételekre is. Hasonlóképpen, kedvelt tételcím volt Bach korában a "réjouissance", amely Johann Gottfried Walther 1732-es zenei lexikonja szerint "örömet, vidámságot jelent és az ouverture-ökben fordul elő, ahol egyes vidám darabokat neveznek így". Formai és metrikai szempontból nem igazán kötött darab, a műszó talán csak "vidám záródarab" jelentésben értendő. Nem esett még szó a billentyűs Bach-szvitek kedvelt záródarabjáról a Gigue-ről, amelynek eredete az angol "jig" nevű népi táncból ered. Már az Erzsébet-kori Angliában megtalálható, Shakespeare úgy ír róla, mint amely "sok lárma és semmi több, vad és hajszolt". Bachnál természetesen már jóval szelídebb formában találkozunk vele, de a lendület mindig igen fontos jellemzője maradt.