A szimfónia a zenei forma, mely a 18. század végétől egy évszázadon keresztül a zeneszerzői tudás legfőbb próbakövének számított, a 20. században viszont háttérbe szorult. Része volt ebben a későromantikus szerzők szimfóniáinak, melyek terjedelmességükkel lejáratták a műfajt a romantika-ellenes fiatalabb nemzedék előtt. Shoenberg és Bartók egyáltalán nem írtak szimfóniát, Stravinsky is csak rendhagyót. Annál meglepőbb, hogy a romantikával annyira szembenálló francia Hatok csoportjából került ki a 20. század egyik nagy szimfonikus szerzője: Arthur Honegger (1892-1955).  Első szimfóniáját későn, húszévi zeneszerzői tapasztalattal maga mögött komponálta, s ezt még további négy követte. Leggyakrabban talán a 3. Hangzik el hangversenyeken, hiszen világos felépítése nem okoz nehézséget a hallgatónak. Ez is megrendelésre készült: a zürichi Pro Helvetia alapítvány kérte fel a szerzőt, s ezért a bemutatóra is itt került sor 1946-ban.

Bár a mű a háború után keletkezett, magán viseli a háború megpróbáltatásainak élményét. Rendelkezésünkre áll a szerző saját vallomása szimfóniájáról: “A modern ember ellenszegülését akartam ebben a munkában jelképezni a barbárság, butaság, szenvedés, gépiesség, bürokrácia áradata ellen, ami néhány éve ostromol bennünket. Zenei nyelven jelenítettem meg azt a harcot, amely súlyos, vak erőknek való meghódolás és a boldogság, a békeszeretet ösztöne, az isteni menedék érzése között zajlik a szívekben. Szimfóniám dráma, amely, ha úgy tetszik, három valóságos vagy jelképes személy: a boldogtalanság, a boldogság és az ember között játszódik¼”

Honegger művének alcíme is van: “Liturgikus szimfónia”. A szerző ugyanis a tételek fölé a katolikus liturgia egy-egy latin nyelvű mondatát írta. “Dies irrae” (“A harag napja”) az első tétel mottója. A másodiké a 130. Zsoltár kezdősora: “De profundis clamavi” (“A mélységből kiáltok”). A zárótétel fölött pedig a mise könyörgése áll: “Dona nobis pacen” (“Adj nekünk békét”). A szimfónia ennek ellenére, hogy valóban egy liturgikus-vallásos kompozícióról van szó, az idézetek csupán mottóként szolgálnak.

Ismét idézzük a szerzőt: “A Dies irrae-ben az isteni haraggal szembekerülő emberi rémületet akartam festeni, örök brutális érzéseket, a végzet játékának dobott, üldözött kis népeket, amint hiába próbálják meg elkerülni sorsuk kegyetlen csapdáit¼De profundis¼Az istentől elhagyott ember fájdalmas elmélkedése – tulajdonképpen már imádság¼ Bezárult az és –de: Hatalmas a reménység, erősebb mindennél¼

Dona nobis Pacem¼ Nincs ostobább dolog a civilizációban elszabadult barbárságnál. Ezt akartam a 3. tétel elején kifejezni: kollektív butaság áradatát. Nyomasztó indulónak képzeltem, szándékosan formáltam eleve hülyének a basszusklarinéton megszólaló dallamot¼ Folytatódik a hülye felvonulás, a gépiesített ludak hosszú csapata kacsázik ritmikusan¼ Ekkor a lázadás érzése tör fel az áldozatok soraiban. Szervezetté válik és nő a felkelés. Hirtelen hatalmas kiáltás szakad fel háromszor is az elnyomott keblekből: Dona nobis pacem!”