Vajon a derűsebb dúr-e a valóság, amelyet alkalmilag apró moll-felhők tarkítanak – vagy mindez csupán afféle felszínes optimizmus, s a világ voltaképpen az említett moll-foltokban mutatja meg valódi arcát?

Beethoven kilenc szimfóniájának árnya sok későbbi zeneszerzőre hatott bénítóan. Mahler például babonás aggodalommal szemlélte saját kilencedik szimfóniájának keletkezését – hiszen a Kilencedik nem csupán Beethoven, de a Mahler számára meghatározó jelentőségű Bruckner életművében is az utolsónak bizonyult… Brahms másképpen viaskodott a nagy előd nyomasztó árnyával: közismert, hogy I. szimfóniájának lezárását több mint két évtizedes készülődés és gyötrődés előzte meg, s a zárótételnek az „Örömóda” dallamával való sokat emlegetett hasonlóságán keresztül mintha maga a zeneszerző is tudtunkra akarta volna adni, mi és ki is volt a bénító tökéletességű modell.
Mindennek fényében érthető, hogy a zenetörténészek gyakran Brahms 1883-ban bemutatott III. szimfóniáját is Beethoven majd’ nyolc évtizeddel korábbi Harmadikjának fényében próbálják értelmezni – még ha e két mű összevetésekor a különbségek sokatmondóbbnak bizonyulnak is a hasonlóságoknál. Míg ugyanis a Beethoven Eroicájában „megfestett” alak (akit nagy-nagy leegyszerűsítés volna Napóleonnal azonosítanunk) valóban heroikus pályát fut be, Brahms szimfóniájának „hőse” mintha nem valódi külső ellenséggel, hanem inkább saját démonaival küzdene. Sokatmondó, hogy míg a klasszikus szimfóniamodell a lezárás előtt jellemzően feloldja a felhalmozódott feszültséget, Brahms e kompozíciójában valamennyi tétel vége baljóslatú önmarcangolásba, csüggedt hallgatásba torkollik. Még az Andante feliratú 2. tételt követő Poco Allegretto sem hoz megnyugvást, hiszen – az ezen a ponton megszokott scherzo helyett – ezúttal amolyan „második lassútételt” hallunk, amely (a páratlan lüktetés és az egyszerű triós forma ellenére) mélységes melankóliát áraszt. Alaposabb elemzés nyomán ráadásul az is kiderül, hogy az F-dúr alaphangnem a mű során oly gyakran színeződik mollá, hogy az már a teljes kompozíció karakterére is borús árnyékot vet: vajon a derűsebb dúr-e a valóság, amelyet alkalmilag apró moll-felhők tarkítanak – vagy mindez csupán afféle felszínes optimizmus, s a világ voltaképpen az említett moll-foltokban mutatja meg valódi arcát? A legrezignáltabb gesztust azonban Brahms a látszólag erőtől duzzadó finálé záróütemeire tartogatja: amint a mű végén a nyitótétel kezdetének tétova emléke dereng fel előttünk, kénytelen-kelletlen be kell látnunk, hogy négy tételnyi erőfeszítés után sem sikerült túlságosan messzire jutnunk az eredeti kiindulóponttól. Brahms hőse tehát – ha ragaszkodunk a beethoveni párhuzamhoz –maga is elbukik, s kudarca még csak nem is kelt megdöbbenést, hanem szinte természetesnek hat.