Antonín Dvořák (1841–1904), 19. századi cseh zene egyik legnagyobb alakjának életművében fontos szerepet játszott a szimfóniák komponálása. Mintegy három évtizedet ölelnek fel és jól mutatják a szerző stílusának változásait. Bár a kilenc alkotásból csak az utolsó öt kapott Dvořák életében sorszámot és annak idején csak ezek váltak ismertté, a komponista zenei nyelvének kialakításában az első négy mű is mérföldkőnek számít. Az 1873-ban komponált 3. szimfónia (Esz-dúr) nem csak zenei, hanem életrajzi szempontból is fordulópontot reprezentál.
 

Dvořák pályájának íve viszonylag későn kezdett emelkedni: az 1860-as években a prágai színház zenekarában volt brácsás, majd 1871-ben otthagyta állását és magántanítványokat vállalt, hogy több időt szentelhessen a komponálásnak. Zeneszerzőként ekkor még szinte teljesen ismeretlen volt, első bemutatóira csak 1871-72-ben került sor Prágában (egy dala és egy nyitánya hangzott el). Első nyomtatott műve is 32 éves korában, 1873-ban látott napvilágot. Ehhez képest óriási előre lépést jelentett a 3. szimfónia 1874. március 29-i premierje a Prágai Filharmonikusok hangversenyén, Bedřich Smetana dirigálásával. Néhány hónappal később pedig Dvořák beadta pályázatát az osztrák állami művészeti ösztöndíjra, amely több éven át biztosította alkotói függetlenségét, és melynek első elnyerésében fontos tényező lehetett a kottamellékletben szereplő szimfónia és bemutatójának sikere.
 

Az Esz-dúr szimfónia stílusa azt a fordulatot reprezentálja a szerző pályáján, melynek során eltávolodott korábbi példaképeitől, az úgynevezett új német iskolától, azaz Liszt és Wagner zenéjétől. Saját bevallása szerint hamarosan már Bach, Mozart, Beethoven és főként Schubert volt rá döntő hatással, és ennek talaján az 1870-es évek 2. felére kialakította egyéni zenei nyelvét. A szonáta formában íródott 1. tétel (Allegro moderato) kezdőmotívuma Wagner Rienzi nyitányának témájára emlékeztet. Dallama átszövi az egész tételt, ezért az valódi második téma híján monotematikus hatást kelt. A 2. tétel (Adagio molto, tempo di marcia) Dvořák leghosszabb szimfónia-tétele és egyetlen gyászindulója. A sóhajszerű indítás után halk timpani ütések jelzik a cisz-moll főtémát, amely többféle átváltozáson megy keresztül és változatos kíséret csatlakozik hozzá. Az indulóritmus a Desz-dúr középrész folyamán is végig hallható a háttérben, de vidámabb és egyre ünnepélyesebb hangulat közepette, melynek csúcspontja a Walhallát és az Istenek bevonulását idézi fel, szinte wagneri hangszerelésben. Majd rövidítve visszatér a kezdőszakasz és kódaként a Desz-dúr rész hangulata is. A szimfónia nem tartalmaz külön scherzo tételt, hanem a Finale (Allegro vivace) ezt a karaktert is magába foglalja és szünet nélküli mozgással, optimista örömzenével zárja a kompozíciót.