III. szimfónia d-moll

Álom egy nyári délben – így jellemezte Mahler egy levelében III. szimfóniáját, a középsőt és egyben legmonumentálisabbat A fiú csodakürtje című népköltészeti gyűjtemény által inspirált három szimfóniája közül.

Álom egy nyári délben – így jellemezte Mahler egy levelében III. szimfóniáját, a középsőt és egyben legmonumentálisabbat A fiú csodakürtje című népköltészeti gyűjtemény által inspirált három szimfóniája közül. A mű a Hamburgban töltött évek vége felé, 1896-ban készült el, de első teljes előadására csak 1902-ben került sor a Rajna menti Krefeldben. Nem csoda, hogy csak akkor, mert mind a mű hatalmas apparátusa (nagyméretű szimfonikus zenekar, külső együttes, alt szólista, női és gyermekkar), mind rendkívüli, másfél órát meghaladó hosszúsága, mind pedig – Mahlernél persze nem példa nélküli – zenei heterogeneitása, amely hat igen elütő jellegű tételt tölt ki tartalommal, rendkívüli feladattá teszi előadását.
A hattételesség, a II. szimfónia példáját követve, egyetlen nagy kétrészes szerkezetbe rendeződik: az első részt, afféle előjátékként, az önmagában is szimfónia méretű, Kräftig. Entschieden (erőteljesen, határozottan) jelzésű I. tétel alkotja, a másodikat pedig az összes többi. Mahler programot is rendelt a szimfóniához, amelyet azonban csak barátaival osztott meg: az első, félórás tétel, „Pán ébredése és a nyár megérkezése”, egy nagy vonalaiban Brahmstól kölcsönzött, himnikus dallammal kezdődik, majd hatalmas, induló-alapkarakterű tételbe torkollik. A második tétel ländler-karakterét a Tempo di minuetto utasítás határozza meg, programja szerint pedig arról szól, „amit a mezei virágok mondanak”. A következő Scherzando – „amit az erdő állatai mondanak” – erőteljes kitörése félbeszakítja ugyan a néptánc-idillt, a triórészben felhangzó postakürt-szignál azonban nosztalgikus érzéseket kelt. A következő tétel – Sehr langsam (nagyon lassan) – Misterioso; „amit az Ember mond” – elkomolyodó, érzékeny líraisággal áthatott tétel, alt szólóra és finoman hangszerelt zenekarra, Nietzsche „Éjféli dal” című költeménye nyomán. Újabb hatalmas kontraszt jelzi egy még magasabb szféra elérését: azt, „amit az angyalok mondanak”, vagyis három angyal édes énekét, „vidám tempóban és hetykén” fejezi ki a hol korálszerű szigorúsággal, hol, expresszív hangon megszólaló zenekar, a gyermekkar üde harangszó-imitációjával. A zárótételben – Langsam–Ruhevoll–Empfunden (lassan–nyugalommal–érzéssel) – immár maga az (isteni) szeretet szól az alkotóhoz. (Az eleinte tervezett hetedik tételt, a mennyország üzenetével, Mahler végül is elhagyta, illetve a 4. szimfónia zárótételeként használta fel.) Ez a tétel, amelynek magával ragadó, átszellemült hangja még Mahler kritikusait is elismerésre késztette, hatásos összefoglaló gesztussal zárja le a Létet részletezően dicsőítő, panteisztikus vallomást.