Franz Schubert II. és III. szimfóniáját is 1815-ben, 18 éves korában komponálta. Ez volt pályájának egyik legtermékenyebb éve: a szimfóniák mellett két vonósnégyest, két misét és több kisebb egyházi művet, dalokat, kórusokat, nem kevesebb, mint négy német vígoperát (Singspielt), s talán még más, azóta elveszett műveket is papírra vetett – mindemellett tanított apja iskolájában, hetente kétszer zeneszerzés-órákat vett Antonio Salierinél, koncertekre és operába járt, s élénk társasági életet is élt. Szédítő munka- és élettempó, amit a III. szimfónia keletkezés-története is tükröz.A zeneszerző 1815. május 15-ére készült el a mű nyitótételének első 65 ütemével, azután majdnem két hónapos szünet következett (mint a kutatók utóbb kiderítették, nagy valószínűséggel csak azért, mert Schubertnek elfogyott a kottapapírja). Csak július 11-én folytatta a komponálást, s 19-ére már készen is állt az egész szimfónia…
Az összes műfaj közül, amelyet Schubert művelt, kortársai számára a szimfónia volt a legkevésbé érdekes. Költőkből, festőkből, filozófusokból álló társasága számára vonzóbbak voltak a zenélés intimebb formái, mindenekelőtt a dalok. De még Salieri is kifelejtette a szimfóniát a felsorolásból, amikor így nyilatkozott tanítványáról: „Ő egy zseni! Mindent tud írni, dalokat, miséket, vonósnégyeseket…”. Pedig ez a műfaj a zeneszerzőt 14 éves kora óta foglalkoztatta, s aztán egész életén át végigkísérte. Első szimfóniáit az otthoni vonósnégyesből kinőtt „privát zenekarral” próbálta ki – e művek „hivatalos” bemutatóját azonban a mindössze 31 évet élt komponista már nem érhette meg. A ”Nagy” C-dúr, illetve a „Befejezetlen” szimfóniát (Schumann és Mendelssohn jóvoltából) viszonylag hamar felfedezték, előadták és publikálták, a korábbi művek azonban csak sokkal később váltak ismertté. A III. szimfónia 32 évvel Schubert halála után, 1860-ban hangzott fel először nyilvánosan, a bécsi Redoutensaalban – pontosabban akkor is csak a mű 4. tétele (ugyanis az est karmestere, Johann Herbecka zeneszerzőt első négy szimfóniájának tételeiből állított össze egy sajátos potpourri-darabot). A teljes mű bemutatójára még további 21 évig, 1881 februárjáig kellett várni.
A tizenéves Schubert a bécsi klasszika örökségébe nőtt bele – a III. szimfóniának különösen a nyitótételében találkozhatunk gyakran Haydn, Mozart, s a még élő (1815-re már első hat szimfóniáját megkomponált) Beethoven zenéjéből ismerős fordulatokkal – ugyanakkor az ifjú komponista számos eredeti megoldással már az oroszlánkörmeit is megvillantja. Ilyen például a tematikus anyag szervezettsége: a tétel lényegében két fő motívumra, a lassú bevezetés felfelé törő gyors futamára, illetve a táncosan szökellő, pontozott ritmusú főtémára épül. A G-dúr Allegretto a Schubert-szimfóniák leggyorsabb tempójú lassú tétele, melynek rafinált egyszerűsége és humora (egy „elakadó”, háromszor megismételt motívum, egy teátrálisan „felfuvalkodott” átkötő ütem, a fokozatosan halkuló, illedelmes befejezés), továbbá a középrész népies karaktere egyértelműen Haydn szellemében fogant. A menüett már-már scherzo; nem csak élénk tempója, de a táncforma kereteit feszegető lendülete és motivikus sokfélesége miatt is. Itt sem hiányzik a népies elem: a középrész, a Trio kedélyesLändler, s a főrészben is feltűnik egy dudakíséretes szakasz. Az ellenállhatatlan lendületű, tarantella-ritmikájú finale túlcsorduló életörömét a szimfónia minden elemzője olaszosnak, Rossini stílusához közelinek érzi. Elragadó, felhőtlen boldogságot sugárzó zene, amelynek „viharos” moll-elborulásai is csak ijesztgetésnek hatnak.